Oroszlán, Leopárd, Majomkenyér - kivételesen nem a KFT együttes egzotikus slágeréből idézünk, hisz mind Arany, hanem a jó nevű rendező magas nemzetközi - ki gondolná, európai - filmdíjait soroljuk; ráadásul a majomkenyérben nem is vagyunk annyira biztosak, inkább Kamera lesz (volt) az. Nos, az úgy kezdődött, hogy A fehér léggömb című 1995-ös filmje Cannes-ból hozta el az Arany Kamerát (ami csak látszólag túlzás ahhoz képest, hogy a mű kislány hőse csak egy aranyhalat szeretne magának). Az 1997-es dolgozat, A tükör már Locarnóban vadászott sikerrel az Arany Leopárdra, míg a 2000-es A kör Arany Oroszlánt aratott Velencében...
Kontinensünk legrangosabb fesztiváljainak emlegetése a gyártói-forgalmazói-fogyasztói gyakorlat modellezéséhez elengedhetetlen. Minden, ami távoli világokról moziból tudható meg, e metódus szerint jut el hozzánk, s nem mellesleg tartja fenn önmagát. Irán szinte szimbolikus mezeje a fesztiválokra termelő mozgóképes populációnak. Fesztiválon szerepelni egyenlő a megmutatkozással (bár maga a 22-es csapdája: ha olyan filmet készítesz, ami kell a magas seregszemléknek, óhatatlanul is olyat csinálsz, amivel a szigoráról méltán híres otthonodban aligha aratsz babért, legtöbbször a bemutatásig sem jutsz); fesztiválon jól szerepelni pedig egyenlő a következő film lehetőségével, hiszen az is csak mérsékelten valószínű, hogy például az iráni állami filmgyártás túlzott elsőbbséget biztosítana a nők hátrányos helyzetét dokumentarista eszközökkel feltárni igyekvő kalandfilmeknek - mint amilyen most a Pályán kívül. E tempó persze előbb-utóbb keserves körfogáshoz vezet; a nagy számok törvénye miatt más alkotóknak is kell díjakat adni, s a szakágban (hál' istennek) meglehetős a tolongás. Az ebből a mókuskerékből kívánatos kitörést célozza Panahi friss munkája. A rendező minden erejével igyekszik ugyanis meghaladni a szokvány fesztiváligényeket. Nincs is ennél izgalmasabb kihívás! Úgy mozdulni a széles közönség felé, hogy egy cseppet sem adjuk alább, még megközelítően sem megyünk kutyairányba, hanem ellenkezőleg, rápakolunk kicsit. Kicsit? Inkább egy-két nagy lapáttal: Panahi a dokus lokális (s mint ilyen némileg azért letagadhatatlanul egzotikus) közlést teljesen hagyományos tömegfilmes keretbe szorítja és vígjátéki elemekkel dekorálja, ami tűnhet ugyan szabad választásnak, de 2006-ban nem az. Hisz mára nincs az a bevett filmes forma, ami ne igényelne valami fűszert, bolondítást, csavart. Hogy a rendező mindössze vígjátéki gesztusokat tesz a szokványosnak mondható kutyaszorítós történetébe, az egyfelől példás visszafogottság (jól is néznénk ki holmi horrorisztikus vagy partraszállós interpretációval), másfelől határozott lépés az ez irányban érvényes európai közízlés felé, miszerint mindenféle fundamentalizmus meg-jeleníthető fundiságként is, megmutatva a komikus, adott esetben tragikomikus vetületét a mifelénk amúgy is kedvvel helytelenített szokásoknak. A Pályán kívülben a tragikum valós ugyan, de oly távoli, hogy nem egérút, hanem egyenesen egérsztráda mutatja magát az ilyesmitől magukat kímélni igyekvő nézői rétegeknek, a vélelmezett többségnek.
Arról van szó, hogy ha Irán nemzeti labdarúgó-válogatottja lenyomja hazai pályán Bahrein nemzeti tizenegyét, akkor szabad az út a németországi focivébére. Idáig feltétlenül kitart a dokumentarista közelítés, ki ne tudná, hogy a nagy dolog szó szerint így esett (ebből az értőknek egy füst alatt az is kiviláglik, mennyire friss opushoz van szerencsénk, hisz a nevezetes öszszecsapásra 2005. június 8-án kerítettek sort Teheránban), az egyik ázsiai selejtezőcsoport második helye volt a tét (a harmadiknak is volt ugyan még egy lehetősége, de a kutyaszorító történetek ritkán folytatásosak, képzeljék csak el a Tizenegy kicsi négert vagy az Öldöklő angyal 2-t). A meccs érthetően tömegeket vonz, többet is, mint kellene, végre is a 21. században járunk, dacolva a megkövesedett tilalommal, a nők (lányok) sem érik már be a tévéközvetítéssel, ők is az aréna nézőterén szorítanának kedvenceikért..., de nem lehet, a hatóság összefogdossa, akit tud közülük, s az erkölcsrendészeti eljárás kezdetéig a stadion egyik közlekedőjének elkerített pár négyzetméterén tartja őket fogva. Mondjuk egy sportcsatorna összefoglalójának ríltájmjában vagyunk velük, amikor csak a nézőtéri üvöltésből és az őrzésükre rendelt kiskatonák kommentárjaiból követhetik a perdöntő eseményeket (szerencsére Noszrati már a 47. percben bevágta). Kétségkívül már a helyzet sem nélkülözi a komikumot - legalábbis innen nézvést. A Bayern üdvöskéjének, Ali Kariminek poszterét álarcként viselő lány férfivécébeli odiszszeája pedig egyenesen fergeteges. A sporttörténeti villogás eltúlzása nélkül még annyit feltétlenül el kell mondani, hogy a korábbi Irán-Japán mérkőzés egyike az emlékezetes futballtragédiáknak: a 2-1-es hazai győzelem után a teheráni Azadi stadionban 7 halott és félszáz sérült maradt, az utcán zavargások törtek ki - ennek említése jól példázza Panahi viszo-nyát mindenféle tragikum-hoz; nem hallgat el semmit, de nem akar bennünket nagyon terhelni se vele. A végén (mert azért mégiscsak a vége a legszebb - hát hogy is ne, hisz sokunkhoz címezte - az egésznek), amikor már azon izgulunk, hogy a győzelem nyílt színi mámora ragadja el kis hősnőinket vagy az erkölcsrendészet engesztelhetetlen haragja sújt le rájuk, az egyikük kiböki, hogy őt a foci annyira nem is érdekli, csak azért jött, mert a barátja egyike volt az azadi heteknek...
A vége pedig csak az lehet, ami lehet, mondtuk többször, népszerűségre törekvő darabról van szó. Ha tetszik, tömegfilmről, magyarán fából vaskarikáról: iráni közönségfilmről. Hogy ez micsoda egy merész vállalkozás, azt a borítékolható hazai nézőszám is nyilván tükrözi majd. Vigasztaljuk magunkat azzal, hogy de a tévék talán megveszik, és akkor majd sokan... (persze, nézőhegyek: csütörtökön éjfél után a Dunán). Voltaképpen kár, mert nagyon helyes kis film ez.
Forgalmazza a Másképp Alapítvány
