WAGNER LOHENGRIN címû operájának alapproblémája, hogy egy másik világból érkezõ Grál-lovag nekilát megváltani a bûnös földet, de hiába, mert a megmentendõ ártatlanság, aki egyben kíváncsi nõ, csak az esküvõjükig tudja megállni, hogy ne kérdezze meg, kicsoda lett légyen is a férje. Márpedig a titok volt a házasság feltétele. A pályája csúcsán lévõ Marton Éva õszinte könnyekkel az arcán és a belsõ nyugtalanság finom lélektani hálóját szõve grandiózus vokális alakítást és jellemtanulmányt nyújt ezen a jó csillagzat alatt született felvételen, amely a New York-i Metropolitan 1986-os elõadásáról készült. Marton a Lohengrint éneklõ Peter Hoffmann-nal, akinek ideálisan átszellemült, lírai tenorja hõsies fénynyel és egy görög arcélbe oltott német rocksztár (késõbb az lett az énekesbõl) fizimiskájával párosul, olyan hétköznapian emberi pillanatokat teremt a szerelmi kettõsben, s különösen az utolsó kép búcsúpillanataiban - a videorendezõ Brian Large mesteri közelijeinek is köszönhetõen -, ami ritkaság. Különösen, hogy August Everding, az inkább megbízhatóságáról, mint meglepetéseirõl híres rendezõ tulajdonképpen nem tesz mást, mint lebonyolítja az elõadást. Nagy tablók és túl sok hollywoodi virág a hálószobában. De mit számít, amikor Ortrudként a már nem épp fiatal Leonie Rysaneket csodálhatjuk teljes hangi pompájában és ármányos jelenlétének súlyával. Az egyetlen gyenge pont a fakó hangszínû, a magas fekvésben "ordító" Leif Roar (elnézést, amiért nevének angol jelentését játszom ki ellene) Telramund szerepében. A karmester James Levine viszont fenomenális. A két elõjátékban (és mindvégig) elhiteti, hogy õ állítja elõ a zenét, az utolsó képváltozáskor pedig elképesztõ zenekari fokozást produkál. Na ja, van hozzá zenekara.
- káté -
Deutsche Grammophon, Universal
*****
SAMANVAYA / TALÁLKOZÁS "Ó, Föld! Körülötted keringenek a madarak - a karvalyok, a hattyúk és minden égi teremtmény. A szelek pedig körbeölelnek téged, s rád hintik az esõket, megrázzák a fákat és táncoltatják a tûz ádáz lobogását." Így idéz egy kellemes nõi hang az Atharva Véda verseibõl, majd két táncosnõ a földanyát ünneplõ tánca következik.
Madhavi Mudgal odissi és Alarmer Valli bharatanatyam táncost látjuk, két szólót és négy duettet. Kézmozdulataik, akár a siketnémák nyelve, jelentéssel bírnak, melyeket ha nem ismerünk, akkor is ráhibázhatunk azokra az egyértelmû dolgokra, mint madár, szél, növények sarjadása. Ha mindebben tévedünk, maradjunk a folklorisztikus kuriózum csodálatánál. Ehhez együtt van minden, a festett szemek, csillogó kövek az orrcimpán, ékszer a hajban, selyemruha, melynek felsõ része testhez simuló, alsó része a nadrág és a szoknya speciális kombinációja. Csörgõk a bokán, melyek a meztéllábas dobbantásokkal a zene fontos részeivé válnak. Szépek. Alarmer Valli tánca kecses, hullámzó mozdulatokkal teli. Alig észrevehetõ kis ugrásokkal tarkítja táncát, mégis könnyed marad. Szemének játéka - mely itt a tánc nagyon fontos része - élénk, játékos, és a nézõkkel folyamatosan kommunikáló jellegû. Minden új gesztusával együtt megtartja a tánc archaikus stilizáltságát. Madhavi Mudgal a kézjátékok elbûvölõ tudója. Táncából dinamizmus, ugyanakkor nyugalom, harmónia árad, mindezek mellé megkérdõjelezhetetlen profizmus. Arcjátéka más, mint társáé. Nem keresi a közvetlen kontaktus lehetõségét a nézõvel. Szemével mesél, történeteket idéz, sõt dialógust folytat láthatatlan partnerével. Ütõs és húros zenészek és énekesek ülnek egymás mellett a földön. Zenéjük, mint ahogyan a tánc is, tradicionális ritmusképletekre épülõ, mégis újszerû, lenyûgözõ.
B. M.
Vidám Színpad, október 22.
*****
Max Wade-Matthews: A világ klasszikus vasútvonalai Nemcsak az átlagos hazai vonatokról, de a tisztaság és szolgáltatások terén sokkal színvonalasabb nemzetközi expresszekrõl is kevesen szállnak le élményekkel gazdagabban. Egy hétköznapi utas számára még a legváltozatosabb táj is hamar unalmassá válik, a különféle bakterpraktikák - mozdonycsere, átrakás, tolatás - pedig idegesítõ szerencsétlenkedésnek, idõhúzásnak tûnnek. De vannak persze olyanok is, akik épp az ilyesmitõl jönnek izgalomba, sõt már-már megszállottan járják a vonalakat, és így próbálják meg felfedezni a világot.
Tudjuk persze, hogy a világ öszszes vasútvonalának bejárásához sok-sok élet is kevés lenne, ezért nagyszerû kalandnak ígérkezik a brit történész színes, szélesvásznú, greatest hits albuma, amely az öt kontinens legtöbb élménnyel kecsegtetõ vonalaira invitál. Természetesen a mindenki által ismert Orient és transzszibériai expressz, a klasszikus brit vonalak, valamint a legmodernebb és leggyorsabb csodák mellett egy csomó olyat is megismerhetünk, ami inkább csak a szép színes képek és a mesélõ lelkesedése nyomán tûnik élményszerûnek. Amikor például Wade-Matthews a balatoni vonalat azzal próbálja vonzóvá tenni, hogy az itt (is) közlekedõ Ganz-villanymozdony "kellemes azúrkék színben pompázik", kicsit megroppan a bizalmunk, és eltûnõdünk azon, vajon milyen lehet a kínai Senjang-Harbin vonal, ahol még gõzmozdonyok is üzemelnek, és amelyrõl a szerzõ a következõt írja: "Az élet a mandzsúriai vasúton igen kemény - télen a hõmérséklet -25 ûC alá is süllyedhet, a mozdonyok néha odafagynak a sínekhez."
- legát -
Athenaeum, 2006, 256 oldal, 7490 Ft
****
Flyboys - Égi lovagok Manapság háborús drámát gyártani nem egyszerû mulatság, pláne, ha epikus igényû elsõ világháborús darab után vágyakoznak a felhevült készítõk. Nincs bénázás, mindent jól kiterveltek, rögtön a francia légtérbe repít a garantáltan valós események inspirálta történet. A maroknyi amerikai serdülõ pilóta légi borzalmakban gazdag önkéntes hányattatásainál keresve sem lehetett volna patriótább, mégis európai sztorit firkantani. A paraszt, a ficsúr és a lúzer (s további gyorsan hulló barátaik) - ha egyáltalán túlélik a nyári vakációnak gondolt kiruccanást - odahaza végre bebizonyíthatják, amit annyira akarnak: a rossz cowboytól vették el a földet, a milliomos büszke lehet neveltjére, a bankrabló tinédzsernek is szárnyalhat a lelke. A vén kontinens cserébe akkreditálhatta Jean Renót, aki minden eddigi tapasztalatával próbálja kordában tartani a dolgozat humorfaktorát és menteni a pilótamundér becsületét. A kiszámítható légi játszadozás vizuálisan leginkább egy Pearl Harbor - Égi háború-féle lõdözõs szimulátorra emlékeztet, a földön mégsem bírja tartani az õrületes tempót. Odalent a foghíjas díszletek között oxigén után kapkodó tapasztalatlan színészpalánták nyüzsögnek, a felesleges szerelmi vonulat és az ilyenkor kötelezõ bajtársmenekítés pedig Jeunet Hosszú jegyességét másolja - persze igen kevés sikerrel.
Balázs Áron
A Budapest Film bemutatója
**
Thomas Bernhard Pisztrángötös (A szokás hatalma) címû darabját a Kamrában rendezte meg Máté Gábor; unos-untalan eszembe jutott egy másik Bernhard-darab, A Színházcsináló, meg egy másik alakítás, a Haumann Péteré. A Kamra sikerdarabja és -elõadása volt nemrégiben.
"Gyalázózseni" - Esterházy szép szava ez az íróról, aki egy regényének az "indulatmû" alcímet adta: pocskondia ipari mennyiségben, házsárt, böff, undor. A Pisztrángötösben egy lepukkant vándorcirkuszos, Caribaldi az, aki nem szûnik meg a világot, de leginkább szûkebb környezetét kárhoztatni azért, mert nem bírják összehozni Schubert remekmûvét, a Pisztrángötöst. Már a próbák is hamvukba halnak: két ütem, ennyi bír összejönni, ha egyáltalán. Közben persze "holnap Augsburg", azaz zajlik vagy inkább csordogál a vándorcirkuszos taposómalom. Ványadt remények, enervált izmozás.
Máté rendezése korrekt, Cziegler Balázs díszlete - falhiányos cirkuszkocsi - feltárulkozó. Igazi sok tárgy és dolog, a hangszerek, a hegedûgyanta, a sokat kárhoztatott retek - talán csak az Állatidomító által angróban fogyasztott sör meg Caribaldi falába nem az. A rozzant kocsi falán egy fénykép: Caribaldi cirkuszi balesetben meghalt lányának fotója megmagyarázza, miért az unoka kötéltáncol és brácsázik enerváltan.
Rezignált az egész: mintha maga Caribaldi is megszokásból, napi rutinból selejtezné le a világot maga körül. Bezerédi Zoltán aprólékosan kidolgozott, bíbelõdõs alakításából a gõz hiányzik; szemmel láthatólag a többiek sem indulnak föl az õ indulatain. Megcsinálják a maguk szólóját, amúgy meg rendesen végszavaznak-felelgetnek. Szacsvay László szomorú bohóc, Takátsy Péter piperkõc rutinié, Mészáros Béla alkoholista homeless, Pálmai Anna e. h. tompított tini.
Bernhardból szinte teljesen ki van felejtve a löttyös indulat, marad a dokumentarista életkép. Hát ebbõl tényleg nem bír Pisztrángötös lenni...
- ki -
Kamra, október 28.
***
SUSANNA AND THE MAGICAL ORCHESTRA: MELODY MOUNTAIN Kizárólag feldolgozások szerepelnek a norvég duó második lemezén, csupa halk, kedvesen szomorú dal. Susanna Wallumrsd és egyszemélyes kísérõzenekara, Morten Qvenild tíz különbözõ korú és karakterû számból varázsol rendkívül egységes atmoszférájú programot. A közös nevezõt a búbánatos énekhang és az alig hallható, mindig csak egy hangszerre szorítkozó kíséret intim kombinációja jelenti. Leonard Cohentõl a Hallelujah az alaphang: olyan lassú, hogy szinte áll, és annyira csendes, hogy hallani az énekesnõ lélegzetvételét. Susanna Wallumrsd hangszíne Suzanne Vegát, hangulata viszont Nicót idézi, és ez a bájos is, fagyos is kombináció bizony hatásos. A Hallelujah megrázóan személyes változat, a refrén zengõ templomi kórusa helyett csak a szomorú énekhang szól a sötétbõl. Egy Leonard Cohen-dalt persze könnyû meghatóan tolmácsolni, de a következõ szám az It's A Long Way To The Top az AC/DC-tõl, és az nem kevésbé szívbemarkoló. Mark Kozelek akusztikus átiratai óta ez a legmeghökkentõbb AC/DC-feldolgozás, kiábrándult és lemondó, csembalókísérettel, ízlésesen, egyetlen csepp irónia nélkül. A késõbbiekben marad a csupasz, zavarba ejtõen közvetlen hangvétel, Prince, Dylan és a Depeche Mode is elragadó ebben a nõies megközelítésben, a Joy Division Love Will Tear Us Apartja érzékenységben túltesz a Swans híres feldolgozásán. De a csúcs a rossz emlékû Crazy, Crazy Nights a Kisstõl. A hajlakkos-celofános nyolcvanas évtized rémségeinek örök mementóját a törékeny énekhang és az akváriumból szóló hárfakíséret az elérhetetlen boldogság himnuszává avatja. Paul Stanley kezében a meghatottságtól megremegne a szempillaspirál, ha hallaná.
- kovacsm -
Rune Grammofon, 2006
A Susanna And The Magical Orchestra a Supersilent és Qvenlid triója, az In The Country társaságában november 11-én a Szegedi Jazz Napokon ad koncertet.
****
Fortedanse - Horváth Csaba Társulata: Ketten, & Echo Fel nem foghatom, hogy egy radikálisan kortárs táncmûvész (gondolok itt például a Nagyvárosi ikonok címû remek darabjára), miért rendez balettet. Maradjunk abban, hogy Horváth Csaba meglehetõsen szimpatikus alkotói kalandregényébe ez is belefér. Most éppen becsípõdött neki ez a nyolcvanas évekbeli balettreform. Minõsíti ez a hozzáállás persze a véleményezõt, akinek a balett szó hallatán az apróra váltható spicc-cipõ vagy az jut eszébe, hogy a tánc mint hû szolgáló lohol a híres zenemû után.
A tavaly év végén bemutatott, ám az állandó befogadóhelyekkel nem rendelkezõ kortárstánc-társulatok esetében kivételes módon az idei évadban több helyen is mûsorra tûzött darab rövid elsõ részére, a koreográfus és Ladányi Andrea kettõsére mindez nem vonatkozik. Az ifj. Kurtág György pszichozenemûvére, vad fényváltásokra és valami újszerû testfelfogásra készült etûd mágikus, szikár, nyomasztó és megkapó. A korábban Orpheus néven ismert koreográfia "átmentett" változata ez, amely az örök egyedüllétet, az egzisztenciális szorongást hirdeti. Az elõzõhöz kapcsolódó, a témát újra körüljáró második rész, a klasszikus képzettségû táncosokra készített Nárcisz és Echo történet már jobban megszenvedi az említett balettjegyeket. Szigorú, pontos, rengeteg munkával kidolgozott, esetenként játékos, de akkor is balett. A dressz meg a testfestés, ahogy az aranyfürdõs befejezés, telitalálat, mégis patetikusak a mozdulatsorok. Sosztakovics 15. szimfóniáját persze mindezzel együtt hallgatni sem rossz.
- sisso -
MU Színház, október 28.
***és fél
Crank - Felpörgetve "Fuss, Chev, fuss" - kántálnánk, de Chev (Jason Statham) tökösebb és gengszterebb, mint Forrest Gump: ámokfutást rendez kocsijával egy bevásárlóközpontban, gyilkolászik, lerabolja egy bolt energiaital-készletét, kokaint szív és erõszakosan közösül barátnõjével a Kínai Negyed kellõs közepén. Mindezt azért, mert egy reggel arra ébred, hogy belefecskendeztek valami kínai mérget. A toxin néhány óra egérutat ad a szervezetnek - amennyiben az elegendõ adrenalint termel -, mielõtt kinyiffantaná. Röhej, az alvilágban nem szokás ilyen kiskapukat hagyni, életszerûbb, hogy simán fejbe lövik azt, aki keresztbe tesz a maffiának. A blõd ötlet egy 1950-ben készült film noirból (D.O.A. - Dead or Alive) származik - igaz, abban a rendezõ nem fedte fel már a legelején, hogy ki és miért mérgezte meg a hõst. Nos, egy haldokló exbérgyilkos ámokfutását követhetjük, amint alvilági bárokban és koszos sikátorokban keresi a gyilkosát és az ellenmérget, de útba ejt egy patikát és egy kórházat, hogy mesterséges adrenalint szerezzen. Mintha beragadt volna a távkapcsoló gombja, és a lejátszó dupla sebességgel pörgetné a Die Hardot. Továbbá Tarantino-féle brutalitás és politikailag inkorrekt humor. Amikor egy arab taxisofõr próbál a hõs útjába állni, egyszerûen föllöki és elordítja magát: "Al-Kaida", mire az utca emberei jól meglincselik, hiába kiabál, hogy õ Bushra szavazott... Egyébként mindenki megkapja a magáét, aki történetesen nem fehér és nem férfi.
Bánky Bea
Az SPI bemutatója
**
