Dömötör András diplomarendezése első blikkre hatalmas kavalkád, színes forgatag, a másodikra viszont jelentős önbizalom- és bizalomhiányról tanúskodik - utóbbi főként a darabra, kisebb részben a színészekre vonatkozik. Pedig mindkettőnek hálás lehet: ők akadályozták meg, hogy - amúgy vizsgadrukkilag érthető - elsöprő ötletkényszere mindenestül maga alá temesse a produkciót.
Itt van mindjárt a díszlet: nyilván nem a tervező, Antal Csaba hibája, hogy a mosoda mint helyszín rosszul működik. Mint konkrét mosoda, természetesen nem él meg, mint átvitt, stilizált, elemelt "színházi" tér - na, ahhoz túlságosan mosoda. Annyira, hogy nem tudok másra gondolni: Orsino herceg, akinek minden vágya, hogy láthassa végre szerelmét, a gyásza miatt rejtőzködő Oliviát, epekedése közben közös mosodát tart fönn vele - nyilván mindkét háztartásban sok a szennyes.
Benedek Mari jelmezei jól tapadnak a szöveghez; a rendszerint gügyére, de legalábbis majomra vett Malvolio hibátlan sötét öltönyt visel, ahogy az egy elegáns és rangos grófi ház "házgondnokához" illik, és még jól is áll neki. Olivia gyászruhája, az a bizonyos "kis fekete ruha" egy bizonyos ponton, a fiúnak öltözött Viola iránti szerelmi szenvedély elhatalmasodásával a kelme folytonossági hiányai révén csábító, sokat ígérő cuccá változik; Orsino herceg egészen hercegietlen mellénye, amit ing nélkül, pocakján a tigristetkót föltárva visel, sokat elmond nemcsak a hercegről, hanem az összeillőnek gondolt párok össze-nem-illéséről is.
Mert hát voltaképpen erről szól az előadás - már amikor kilátszik az ötletek mögül, melyek közt persze vannak jók és kevésbé meg még kevésbé jók (előbbire a megtréfált Malvoliónak hamisított szerelmes levél, utóbbira a mosógép ajtajára applikált tévé és vetítés példa) -, szóval arról, hogy még azok sem passzolnak össze, akik szeretnének. Csöppet sem probléma, hogy Olivia grófnő valójában egy lányba szeret bele - az a baj, hogy a lány, Viola mást szeret: szándéka szerint a kikötői macsó-Orsinót, valójában a saját ikertestvérét. A darabvégi összeboronálásban tehát pontosan annyi frigy köttetik, ahány kompromisszum: mindenki beéri azzal, aki jut neki, de vágyón néz valaki másra. Ezt is nehéz kivenni, ugyanis a színpadot óriási hab árasztja el.
Erre vigyáz mindvégig az előadás furcsa, rezignált-bölcs Bolondja - Pogány Judit rózsaszínű esőkabátja alatt sárga nadrágot, zöld inget visel, androgün jelenség; megélhetési bolond, tartja a markát, megdolgozik - énekel, beszél vagy éppen hallgat - a pénzért. Pompás alakítás, viszi a tejfölt és a szimpátiánkat is.
Az a jó, hogy sok jó alakítás között pompás a Pogányé - Für Anikó például úgy lereflektálja az érett nő komplett megbolondulását szerelmileg, hogy direkte "minden mindegy, csak gyerünk az ágyba" alapon húzza magára a Viola tényleg hímnemű ikertestvérét, aki Haumann Máté ügyes megformálásában viharos gyorsasággal túlteszi magát azon, hogy semmit nem ért, hisz eddig Kézdy György Antoniója üldözte öregesen szolid szerelmével. Anger Zsolt és Debreczeny Csaba vígjátéki kettőse - Olivia részeges rokona és annak barátja - Kerekes Éva Máriájának vezényletével derekasan berúg azért, mielőtt Malvolio rút átverését kifundálják; ez például az erkölcs romjainak jele, gondolom. És nagyon jó, mert nagyon egyben tartott Gálffi László Malvoliója: ez egy komoly, bár tán betegesen hiú ember, és ő tényleg pofára esik, szegény. Csuja Imre Orsinója föltehetően a társadalmi elvárás következtében és gazdasági érdekből epekedik Olivia után - néhány doboz sör bőven elég az ő boldogságához. "Nagy, sok ember" - nyilván ezt imádja meg benne Viola, Hámori Gabriella szépen építi föl, hogy ez az elveszett teremtés a biztonságot keresi; nem véletlen, hogy nagyot lohad a vonzalom, amikor rábukkan halottnak hitt testvérére. Hámori jó fiúnak, jó lánynak - legjobb fiúnak öltözött lánynak, ez a forszírozott párbajjelenetből derül ki: igazi bohóctréfa.
A tehetséges fiatal rendező a végére kissé elidegenít bennünket. A Bolonddal együtt mi is szánjuk ezt a sok "ifjú párt". Kezdetnek is rossz, amibe belecsapnak - és akkor hol van még a vége... De arra vagyunk intve: vonjuk meg a vállunkat. Jól szórakoztunk - és egyszer talán Dömötör András majd azt is elmondja, mi minden van/lehet egy vállrándítás, egy "bánom is én" mögött a Vízkeresztben.
Örkény Színház, október 21.
