Ezzel az erkölcsileg ma már meglehetősen idejétmúlt kifejezéssel jellemzi Joseph Delteil azt a történelmi korszakot, amelyben Jeanne d'Arc - az örök - megjelent. Az egyszerű parasztlány ténykedésének köszönhetően megkoronázott VII. Károlyt ma már lehetetlen DNS-vizsgálatnak alávetni, sosem tudjuk meg, igazi Valois volt-e, vagy sem. Hasonlóképpen van ez a magyarul most megjelent, 1926-os mű szerzőjének a korával is: hogy a szürrealizmus forradalom vagy a művészetek később virágba boruló fattyúhajtása volt-e, nem tudjuk objektíven megítélni. (Hogy csak egy példát említsünk: Man Ray első rayogramjait csupán a technika ördögének köszönhetjük - ami azóta "forradalmasította" a fényképezést.) Az álomfejtés már nem újdonság, ahogy a szabad szerelem sem, így Delteil rajongó, minden alakoskodástól mentes, itt-ott naturális, kritikus és (az utószó szavaival élve) "csapongó, asszociatív kép- és gondolatfűzése" nem ér bennünket meglepetésként. Fel sem kapjuk a fejünket azokra az apró megjegyzésekre, amelyek arról tanúskodnak, hogy az író nemcsak hogy nem tud, de nem is akar tudomást nem venni a 15. század óta eltelt időről, valamint annak történelmi és kulturális produktumairól. És talán éppen ezek az utalgatások teszik ezt a regényt érdekessé és fontossá: a párhuzam Napóleonnal vagy Rodinnel, akik tetteit Jeanne-hoz hasonlóan szintén a játékszabályok semmibevétele, a szív (és itt akár Szorokin is eszünkbe juthat) és a szenvedély diktálta; vagy Descartes és Balzac felemlegetése, akiknek szelleme ugyanúgy táplálja az anyaföldet, mint anno Rabelais-é. De előkerül a filmtechnika is Jeanne fékevesztett csatározásai kapcsán - talán nem véletlen, hogy két évvel a regény megjelenése után Delteil a rendezővel, Carl Theodor Dreyerrel együtt jegyzi a La Passion de Jeanne d'Arc című film forgatókönyvét. És a technika ördöge akkor is közbeszól: Dreyer hangosfilmet akar csinálni, de végül kénytelen beérni a némajátékkal, ami - ahelyett, hogy elvenne az értékéből - ellátja a filmet egy második kóddal.
Jeanne d'Arc személye Dreyer óta is számos filmrendezőt megihletett (Bresson, Besson, Mundruczó és társaik), de az irodalom sem szűkölködik a különféle feldolgozásokban. Shakespeare dühöngő őrültnek, Shaw tragikus hősnőnek, Schiller népi ellenállónak, Brecht pedig egyenesen forradalmárnak ábrázolja, akárcsak egy 1991-es ukrán rockopera, amelyet nem sokkal a bemutató után gyorsan be is tiltottak. ("Ugyan, mi vagy te, Jeanne, romantikus vagy klasszikus? Netán kubista, dadaista, szürrealista?" - teszi fel a költői kérdést Delteil a mózeskosárban ringatózó hősnőnek.) Miért ez a népszerűség? Mije van ennek az egyszerű, megvilágosodott parasztlánynak, ami így megosztja az utókort? Beleértve azt a (mondjuk ki: abszurd) jelenséget is, hogy a Jean-Marie Le Pen vezette francia szélsőjobb néhány éve Jeanne alakját tűzte a zászlajára, és minden év május 1-jén (!) megkoszorúzza aranyszínbe öntött párizsi szobrát.
A kellőképpen mitomán Delteil (l. későbbi, La Deltheillerie című önéletrajzi regényét) nem keresi a választ, egyszerűen, szerelmi alapon áll be a "nemzeti mítosz" éltetőinek sorába, anélkül, hogy el kívánná dönteni, Isten vagy az Ösztön az a felső hatalom, ami a lány küzdő kedvét táplálja. Szövegének "szabályozatlanságában" mégis van valami rendszer: Delteil figyelme végig a lány álmai és teste (szépsége, ereje, szervi működése) körül forog, egészen a tejben tocsogó csecsemőkor első nyugtalan elalvásaitól (a szürrealista képalkotás leginkább itt érhető tetten: póklábú szörny falja a napot az ég kocsonyájában stb.) a vértől locsolt csatamezőn való kikapcsolásokon keresztül a máglyahalál utolsó pillanataiig, amikor is a lángok okozta lemeztelenedés lesz a (többszörösen megbecstelenített) szűz rémálma.
Nem biztos, hogy ez a Jeanne d'Arc a világirodalom nagy regényei közé tartozik, ugyanakkor megkapó ez az egyrészről szikár, gyakran tőmondatokból építkező, másrészről szóvirágos próza, amelyet a fordító, a maga is szépíró Lackfi János a szerzőhöz méltó, finom stilisztikai érzékkel ültet át magyarra, bár végig az az érzésünk, a fordítás aktusában Lackfi új könyvet ír. Ami Delteilnél szép, nála még szebb, ahol Delteil kicsit archaizál, ott a fordító határozottabban régies (fel)hangot üt meg. De sebaj, a kötet gyönyörű, a fordító utószava pedig laza csuklómozdulatokkal oldja fel minden kétségünket.
Scolar, 2006, 158 oldal, 2200 Ft
