Nemigen tudom elkerülni az összehasonlítást, annyira kézenfekvő: Goldoni A legyező című darabja Rudolf Péter, Lebiche-é, az Olasz szalmakalap Eszenyi Enikő rendezésében a Pesti, illetve a Vígszínház színpadán. Bennük egyetlen ruhadarab keveri bajba tulajdonosát vagy adományozóját, dühödt férjek, megszeppent menyecskék kergetik egymást egy-két-három-négy-öt felvonáson át. (Eredetileg. A legyező egy, az Olasz szalmakalap két részben megy.)
Közös, hogy mai szemmel mindez már unalmas lenne úgy három és fél perc után, néha elmosolyodnánk, de inkább unottan fittyedne szájunk a kiszámítható "fordulatokon", ha... Ha nem két ilyen irigylésre méltón tehetséges színész-rendező nyúlt volna hozzájuk, mint Rudolf és Eszenyi. A legyezőről bemutatója idején már írtam, most nem tehetném meg, ha...
Ha nem lenne még egy közös vonásuk, a testszínházjellegük: az a mozgatóelv, mely szerint a színésznek nemcsak szája van, hanem teste is, és nemcsak egyes emberek álldogálnak egymás mellett a színpadon, hanem együtt egyetlen testet képesek alkotni. Ne menjenek el a Vígszínház legújabb produkciójára, az Olasz szalmakalapra, ha...
Ha unottak, sznobok, fásultak, nagyképűek, lelkükben megöregedettek, konzervatívok. Mert fanyalogni fognak, mint az én partnerem. Olyan arccal fognak a deszkákra meredni, mintha a III. Richárdot látnák éppen. "Túl sok ez nekem", fogják mondogatni sértődötten. Hát nekem nem volt sok. Betegre röhögtem magam, visítottam, hahotáztam, lubickoltam abban az ötletkavalkádban, ami Eszenyi Enikő fejéből kizúdult ennek a kis semmi hercig darabnak a kapcsán. A számat tátottam, hogy honnan van ekkora fantáziája, ennyi dinamikája, ilyen elementáris humorérzéke. Ennek az ellenkezőjekor szoktam azt kérdezni: miért veszi elő a rendező a darabot, ha nem jut róla eszébe semmi. Na itt ez nem áll. Azt kérdezem, honnan a fenéből jut eszébe ennyi minden. (Nomen est omen.) Egyetlen sodró lendület, fergeteg az előadás, börleszkre rendezve, túlozva, tombolva, féktelenül. Él minden, nemcsak a társulat, ami commedia dell´artés, bábszínházas, groteszk, népies, operettes, revüs egyszerre (benne külön élmény Pápai Erika humora, gimnasztikája, járása, élcelődése), de élnek a tárgyak: a szekrények, székek, falak, effektíve mozog és önálló életet él a székláb és a gyertyatartó, a kalapok, cipők, dobozok. És él, virul, fürdik az egész mozgatórugója, Rudolf Péter, akihez épp említett saját hasonló színház-ideálja miatt közel áll a stílus, de - ennek nem fog örülni - aki ebben a stílusban van igazán otthon színészként is. "Bennem egy tragikus hős lakik", mondta nekem egy interjúban. Megértem, de ahhoz képest, amikor redős homlokkal, bútól, gondoktól párás tekintettel jár a színpadon, itt számomra hitelesebb. Ebben a féktelen bohóckodásban annyira otthon van, amennyire csak a legnagyobbak. És ez a nehezebb műfaj. Szenvedni és szenvedtetni többeknek sikerül, mint a mai keserű, fancsali, zord, morc nézők lelkét mosolyra csiklandozni. Testéből eltűnnek a csontok, egy-egy grimaszán, ujja rebbenésén csak bámul az ember: mennyi karikírozóképesség. Minden porcikája játszik, és közben mindenen átsüt öniróniája. Ami az előadásnak is sajátja. Egy hatalmas, kunkori idézőjel az egész, beleértve kosztümöt, díszletet, zenét, koreográfiát. Szeretetteljes, szilaj karikatúra: egy műfajé, egy stílusé, egy koré. Vagy nem is az, csak fricska a sznob orrocskákra? Mert mi áll a színlapon? Bohózat. Hát nesztek, mulassatok. llyen egy vérbeli bohózat.
Le a kalappal. És nem csak azzal az olasszal.
Mikes Éva
