Ez az év a Kispáléké lesz, tulajdonképpen már az is. Lehet, hogy a tavalyi is az volt, miért is ne (a Mahasz Arany Zsiráf-díjkiosztóján az Ül lett a legsikeresebb magyar rockalbum), de a 97-est már most aláírom. Akár egy gigantikus puzzle-ban, összeállt a kép; ráadásul, mintha így lett volna elrendezve, idén ünnepli tízéves fennállását a zenekar.
A szerencse is labdába rúgott. Természetesen a Csinibaba sikerére gondolok; nyilvánvaló, hogy a film háromszázezer látogatójából akárhányezren most csodálkoztak először a Borzra, és akik aranylemezt vásároltak a filmzenéből, azok is rádöbbennek majd, hogy a négy Kispál-számon túl nincs miről beszélni, s nincs mit hallgatni sem. Ugyanakkor, és itt most aláhúznám Lovasi színészi kvalitásait is, a film legalább annyit köszönhet Kispáléknak, mint viszont, jól jártak, csiki-csuki, azóta Tímár Péter rendezte a 0 óra 2 perc klipjét.
S most, március 21-én megjelent a Bálnák, ki a partra című új album (a beharangozó Kicsit maxi március 15-én jött ki), és három nap alatt - Talpra, magyar! - már hétezret vettünk belőle (az Ülből egy év alatt tizenháromezer-hatszáz ment el). Ha valamikor, hát most benne van az aranylemez a pakliban (az eddigi csúcs a Sika, kasza, lécé tizennyolcezer-hatszázzal), ezt ígéri a dalok tematikája: a "szerelem-napfény-örök ifjúság triumvirátus" is.
Amit azért nem kapkodnék el. Pilinszky kétsorosa jutott eszembe, "Egy végképp betört állat hátán egy végkép betört állat lovagol", ami párhuzamként ugyan túlzás, de azért jelzésértékű. Fátyolos felhők árnyalják ezt a napfényt, iszapos emlékek a tavon; Lovasi nagyon ügyelt: keserű, gyomorszorító szövegekkel párosodjanak az együgyű tinglitanglik is, így miközben az Emesére csatakosra ugrálhatják magukat a gyerekek a bulikon, a története dermesztő, padló.
Vagy. Tessék A homlokom hozzád nyomom, ami messze simább ügy, de hát akkor is.
A homlokom hozzád nyomom
A Te homlokodhoz az enyém
Nem kell hogy beszélj hozzám
Meg a kóládból se kérek én
Nem kell hogy törölgesd
Valami puhával az arcom
Ne is suttogj mint a szifonnak
A beletekert patron
Annyi hogy csak bent egyedül
Kardozok valami szarral
De majd mindjárt győzök és
Feljön a Nap és ettől hajnal
Lesz mi meg kint a parton
Ölelkezünk a fényben
Aztán a hullámok közé futunk
És eltűnünk a messzeségben
De a homlokom addig hozzád nyomom
A Te homlokodhoz az enyém
Aztán belenézek a szemedbe
Te meg visszanézel belém.
Ennyit erről, hét évszázad legszebb magyar szerelmes versei, komolyan mondom.
A két gitár-dob felállás továbbra is áruvédjegye Kispálék hangszerelésének, ezt azonban - akárcsak a tavalyi lemezen - billentyűs hangszerek, akusztikus gitárok, vonósok színezik. (Dióssy D. Ákosnak írásbeli dicséret billentyűsként és hangszerelőként egyaránt.) S egyáltalán, úgy hallom, az Ül és a Bálnák, ki a partra azonos hullámhosszon van. Kicsit visszakoztak a tinglitanglik, ez jó. Erősek, markánsak a rockos ügyek (0 óra 2 perc, Házibuli Debrecenben), ez még jobb. S a többi meg, mint a Keringő vagy a Zár az égbolt, ahogy álmodozik, elborul, lebeg, az nekem a leg; amikor maradunk, így, kettesben.
Ez az év a Kispáléké lesz, mondom. De ha ezen múlik, már most az, én aláírom:
Marton László Távolodó
PolyGram, 3T, 1997
(Lemezbemutató koncert: Petőfi Csarnok, április 5.)
