Színház: Szünet (avagy amikor a kritikus szinte csak a jóra emlékezik)

szerző
Ho Vangcsi
publikálva
1996/31. (08. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Csáki Judit

Egyre csüggedtebben ődöngök a teremnyi szobában, baktatok az események után: néző vagyok egy szobaszínházban. Ha jól számoltam, vagy hat helyen kell meg-megállni, végigvárni a jelenetet, aztán fordulni és indulni a hang irányába. Egy idő után mind többet üldögélek egy emelvény szélén, és másokkal együtt hangjáték formájában követem a követendőt.

Ha valaki azt hinné, hogy kivételesen pocsék színházi élményben volt részem ezen az estén, melyen Garaczi László Fesd feketére! című darabját néztem meg a debreceni stúdióban Pinczés István rendezésében - nos, az téved. És megkérdezheti néhány avatott kollégámat, akik majd elmondják neki, hogy itt egy újszerű dráma újszerű előadása folyik, a legigazibb térszínház; forradalmi hátat fordítás az ósdi kukucskának és nem kevésbé forradalmi arcot fordítás a legmaibb aktualitásnak, a narkósoknak, az enervált szerelmespárnak, a misztikus-fura alakoknak, tehát a peremnek. És magára vessen, aki olyan öreg, hogy emlékszik erre a forradalmi újításra, a sétálásra, legalább húsz évvel ezelőttről, a Gázgyár mögött, kint Óbudán; és úgy emlékszik rá, hogy ott és akkor tülekedni kellett, mert menni és látni muszáj volt, hadd szoruljon össze a gyomrunk. Stúdió K., anno.

Ez a küzdelem a színházi térrel, ez látszik most a honi színházművészet kulcskérdésének, ezen múlik a "megújulás", mondják, akik eljutnak minden szobába, padlásra, gyártelepre, raktárba. Mintha allergén lenne a (kopott) bársonnyal bélelt színházi zsöllye, úgy menekülnek a kukucskától egynémely rendezők. De akik nem menekülnek, azok is szembeszállnak vele: az évad egyik legszebb előadása volt a Vérnász az Új Színházban, s aki látta, tudja: a kőfalakkal határolt kriptaszerű tér olyan hatást keltett, mintha benne ülne a közönség is, alagútban, amelynek nem látszik a vége. Mielőtt elfelejtem: Novák Eszter rendezése García Lorca drámájával valami ilyesmit akart sugallni, a kriptát és a bezártságot, a hidegséget és az izzást, tehát itt előadáshoz és nem színházi forradalomhoz készült a díszlet.

Mintha térszínház lett volna a Mauzóleum is a Kamrában - pedig kukucska volt ez a javából; mindössze annyi "csavarral", hogy a bérház körgangja a nézők mellé is kifutott, és olykor járásnak használták a színészek. Ilyenformán a Kamra falai a málló vakolatú bérház falait húzták magukra - szellemes és hatásos ötlet, igazán. A Kamra egyik legjobb előadása volt ez - a másik pedig Werner Schwab darabjából, az Elnöknőből készült, Ascher Tamás rendezte. És amikor a dráma és az előadás - éppen egyszerre - fordulópontjához érkezett, itt is megbillent a játéktér. Poéngyilkosság lenne elmesélni, miért és hogyan; bizonyosan nem újítási okokból.

Ha már egyszerre sorolom a jókat meg a tereket, Miskolc felé kell kanyarodni. Ott ugyanis van egy tér - színházi -, egy hatalmas csarnok - így is hívják: Csarnok -, benne pedig egy dupla forgó, ami éppen olyan, mint egy normális forgó, csak éppen a közepén egy másik forgó van, amelyik - ha kell - a külsővel ellentétes irányban is tud forogni. Ez a tér már mutatta nélkülözhetetlennek magát, a Salome vagy a Hrabal-előadás esetében (a pesti közönség nagy bánatára, hiszen nem lehetett kimozdítani onnan). A Telihay Péter rendezte Amalfi hercegnő tere a forgókat ugyan kihagyta, de azonkívül a padlástól a pincéig, az oldalfalakat is beszámítva, teljes szélességben minden bejátszott és bejátszatott. A látványra utazott, mondhatnánk; és ami engem illet, sikerrel. Jólesett a szememnek a tűz, a víz, a lámpák, de még a fülhallgatóból ömlő piros festék is - valamint az ebben az előadásban gyereklányra vett hercegnőről is sikerült megtudnom egyet-mást.

A tér voltaképpen a győri Macbethben is tetszett; Győrben Kiss Csaba Padlásszínházat csinált. Törekvését és rendezéseit szárnyára kapta a divat; s noha ez nem érdemtelenül történt, a dramaturgiai és rendezői babérokra egyaránt áhítozó színészt mintha kissé messzire röpítette volna. Négy szereplőre húzott Macbethjének legfőbb tanulsága, hogy az eredetiben nem véletlenül vannak többen, s hogy a kevesebb: kevesebb.

Amióta az úgynevezett alternatív színházak egyre beljebb játsszák magukat a színházi élet köreibe, a formai újítás mintegy kötelező kelléke a hagyományos színházak produkcióinak is. Mert egyébként a jó ég (vagy az sem) tudja, hogy a Radnótiban, ebben a tisztes polgári színházat ambicionáló műhelyben miért kell Genet (!) Cselédekjével (!) férfi szereposztásban (!) Jeles András (!) színházi experimentumával riogatni a lassan kialakuló, odaszokó, polgárosuló közönséget. És akkor az előadásról még egy szót sem szóltam; nem is kell: ebben a lapban látatlanban egy egész rovatot szenteltek neki (március 14-én; április 11-én meg is kaptuk érte a magunkét Eörsi Istvántól - a szerk.).

Ez a tér meg ez az újítás majd csak kiforrja magát, hiszen nem vakvágány, annyi bizonyos. Jó színházat bármilyen térben lehet csinálni; a jó színház abban a bármilyen térben lehet szó- és mozgásszínház meg a kettő együtt. Ezt azért jegyzem meg, mert a mozgás, a test, a mimika, a verbalitást nélkülöző kommunikációs formák - alighanem erről lesz érdemes írni jövőre. Most csak annyit bocsátanék előre, hogy az elmúlt színházi évad egyik legszebb jelenete az volt, amikor a Budapesti Kamaraszínházban feketére kenték az Othellót játszó Hargittai Ivánt.

Elértem végre a színészekhez. A mai magyar színház legerősebb, legjobb alkotóeleméhez. A szerintem legjobb alakítás Csomós Mari Marthája volt a szerintem legjobb előadásban, a Nem félünk a farkastól-ban, a Radnóti Színházban. Gothár rendezte, Albee hálálkodhat; mert bár a dráma avíttas, az előadás égetően mai, megrendítő. Igaz, a produkció hagyomány és újítás vitájában maga az őskövület. A szerintem legfontosabb előadás a Székely Gábor rendezte Ivanov volt az Új Színházban. Nem leg, csak Vincze Jánostól már szokásosan jó a pécsi Tóték. A Vérnászra már utaltam, a Ruszt József rendezte Othellóra szintén - talán a legmerészebb, leggazdagabb Shakespeare ebben a Shakespeare-től és főleg Macbethtől nyüzsgő évadban. Volt legkellemesebb: az újnak mondható kecskeméti színházban Büchner Leonce és Lénája. Volt egyszerűen jó: a Tháliában az Egerek és emberek.

Színészek. Csomós Marit említettem, Bálint Andrást még nem. Lázár Kati, Pogány Judit, Csákányi Eszter, Szirtes Ági, Kulka János, Kováts Adél, Vári Éva, Barkó György, Bodnár Erika, Szacsvay László, Scherer Péter, Hargittai Iván, Gálffi László, Bubik István, Gáspár Sándor, Törőcsik Mari, Iglódi István - ők azok, akik elsőként ugranak ki egy évad emlékezetes alakításai közül.

A díszletek és jelmezek közt egyre több a jó, és már nem mind Antal Csaba és Szakács Györgyi keze munkája. Horgas Péter, Dobre-Kóthay Judit, Zeke Edit, Németh Ilona alkotásaira is rá lehet ismerni. Azt a színháztörténeti balesetet pedig, amelyet egy rendező és egy díszlettervező közösen hozott össze a Vígszínházban - ha hiszik, ha nem: a Macbethben tényleg megindult a birnami erdő, pedig elég egyértelműen elmondják róla, hogy katonák, kezükben faággal stb. -, szóval ezt meg kell próbálni elfelejteni.

Amúgy nem volt rossz az elmúlt színházi évad; a legjobbnak tudott színházak közül néhány amolyan "biztonsági kűrt" futott, Kaposvár, a Katona a nagyszínházban - nekem legyen mondva ez is.

Nem felejtettem el, csak a végére akartam hagyni, hogy színházról szólván mostanság elsősorban művészeten kívüli dolgokról szokás beszélni. Bőségesen áradt a képzavar Damoklesz kardjáról, a kultúrának bevitt mélyütésről stb. A Thaliát felújításra bezárták, rangos, neves társulatát szélnek eresztették - mígnem behajózott az MTM csendes öblébe, némi önkormányzati támogatástól kísérve. Aligha az utolsó ilyen eset volt, s aligha a legtragikusabb végű. Pénzhiány van - struktúraváltás nincsen. Impotens, zavarodott kapkodás is van. Miközben "térprogram" van, szobák, pincék és padlások, a művészi megújulás egyik fő motivációja éppen a szegénység, ez az immanens esztétikai kategória.

A szegénység közepette egyébként új színház született: a Bárka. Jó lesz, ha hamar erőre kap - mielőtt elindul a Taigetosz.

szerző
Ho Vangcsi
publikálva
1996/31. (08. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...