Másfél éve, a berlini világzenei vásárról hazatérőben találjuk ki. Világzenei vándorfesztivál, ilyen még úgysem volt, szépen egymásra találhatnak majd a millecentenáriummal. Vándorló fesztivál, vándorló magyarság, és maga a world music is merő elmozdulás - stílusok, etnikumok, hangszerek, terek és idők egymásra csúsztatása, már többször írtuk. Azért most a PeCsában megismételjük újra, mi mást is mondhatna, aki konferál. A zenekarok nevét még, Ogam, Hölderlin Express, Barbaro, Slobo Horo és a Sebestyén Mártával súlyozott Muzsikás, hozzáfűzendő: olyan népek zenéjét hívtuk ide, akikkel hatottunk, alkottunk, gyarapítottunk valamikor valamit.
Csütörtök délután landol a finn Slobo Horo, tizennégyen jönnek, alig lehet őket bepasszírozni egy mikrobuszba és két személyautóba. Mire lehet számítani, hogy mennek a jegyek, kérdezi Tapio, a menedzser. Az úgy volt, hogy nem is nagyon tudom, szóval itt most egymás után placcsra ment a King Crimson, az RHCP s a Lou Reed, de azért lesznek, csak-csak. Mégsem kell rögtön kifecsegni, hogy nyolc darab jegy ment el elővételben, diszkréció is van a világon. Most már úgyis mindegy. Tapio szelíd, nyugodt pasas, bizonyára ért a szótlanságból, a régi vágású, megbízható versenyzők közül való. Kipakolás a szállodában, mindenki mehet a dolgára inni, a holnapi viszlátra.
Holnap van, július tizenkettedike, a Petőfi Csarnok az első állomás. A Slobónak kerítünk egy testhezálló buszt, az olasz Ogam és a német Hölderlin saját mikrobusszal érkezik, halál pontosak. Egyedül a Barbaro késik, de hát ők pestiek. Csúszás van. A Muzsikásnak nem kell különösebb hangpróba, az ő szintjükön működik a dolog a technikusok cseszegetése és úgy egyáltalán, bármiféle hisztéria nélkül. Maurizio Serafini, az olaszok pikulása felírat három nevet a vendéglistára, mindegyik Serafinire végződik, de még gyanútlanok vagyunk. Õk kezdenek amúgy, és sokkal jobbak, mint LiMato című CD-jükön, erősebb a basszus, több a dob, kevesebb a metafizikus seggvakarás - ereje, svungja, hangulata, szippantása van. (A LiMato egyébként pompásan rímel a fesztivál koncepciójára, e nevet Matteo Ricci jezsuita szerzetes bírta kapni négyszáz éve Kínában, részint abból az alkalomból, hogy a helyi szokásoktól eltérően nem gyilkolták meg, másfelől a kínai tudományokban, nyelvben szert tett jártassága elismeréseként. Most az Ogam iparkodik valami hasonlón, az európai és a keleti zenekultúra metszéspontjainak feltérképezésével.)
A német folkszíntér elég ritkán szokott a határain túl is visszhangzó zenekarokat kifuttatni, de a név mégiscsak kötelez, a Hölderlin Expressnek bejött. (A nevükkel azonos című debütáló albumot még Kanadában is jegyezték - elegáns 14. hely -, Hollandiában 1994 második legjobb folklemeze volt, meghívások követték a kontinens legkülönfélébb szegleteiből, szóval a Hölderlin volt Németországban a No. 1. remény.) Rokonszenves fiatalok tekerővel, elektromos hegedűvel, fuvolával, gitárral s dobokkal, free folknak nevezik dicséretes mértéktartással turmixolt katyvaszukat, benne kelta, francia és közép-európai ízekkel, dzsesszes hangszerszólókkal, rockos vehemenciával. Ez utóbbi ugyan mintha túlzottan rájuk nyomná a bélyegét: fekete bőrbe bújnak, a színpadról alkalmasint dől a füst, ilyenkor valahogy még egy ilyen kongó PeCsában is mosolyogni kell.
A Barbaróval itt játszik először egy fekete fiú, úgy hívják, Barry White. A papáját is Barry White-nak hívják, nem ismeretlen a rockbizniszben. A kis Barry pár hónapja magánél Magyarországon, a nagy Barryt magyar vonósok, fúvósok kísérték tavalyi turnéján, úgy jött össze a dolog. Elektromos perkát üt, időnként kimondottan jó időben és jó helyen, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy egy arc a Barbaróban, aki ragyog, akinek fülig ér a szája, akit istentelenül boldoggá tesz, hogy szól a zene, és ráadásul neki is jut a szerepbül. A Barbaróhoz e fesztivál társszervezőjének, Lőkös Csabának az ötletére vetette a szél, Jorgoszék is nyitottak voltak, és most lássuk, hogy boldogul a páratlan ritmusokkal a srác. Ment neki. (Úgy általában nem bírt e három nap alatt olyan zene szólni rádióból, magnóból, színpadból, amit ne élvezett volna igazán, a kis Barry maga az üzenet, élőkép a megváltás után.)
A Slobo Horo most nem annyira jó, mint lenni tud (nem annyira jó, mint majd másnap), de megvan az első vehemens visszatapsolás, az első tényleg hangos ováció. Éppen így szól százharminckilenc fizető néző tenyere, ha csattan. Fekete öltönyeikben egy megbízható műszaki szakközép érettségi tablóját idézik, valahogy elég sok minden nem néz ki ebből a zenekarból, de hogy délszláv cigányzenét játszik, az végképp nem. Ez a történet persze nem csak kitalálva van, de minden porcikájában végiggyúrt, kutatott és átgondolt. Lehet nem hinni: jobb, mint az eredeti. Az eredeti ugyanis elég sok bosszúságot tud okozni mostanság, ócska szintikkel hígulva presszósodik, kell hát az ilyen adatközlés, ha kicsivel északabbról is. A Slobo Horo annyit tesz magyarul: szabad tánc, s ez a stílusára is utal: torzított gitároktól, elszálló klarinétszólóktól válik összetéveszthetetlenül hitelessé és mégis szürreálissá a társulat.
A Muzsikásról e körben hadd ne emlékezzek meg, nem azért nem, mert csak szordínósan érintenek meg, hanem most már nagyon fáradt vagyok, de tényleg, nekik tartogatom Diósgyőrt és Sopront, a következő napomat.
Egy efféle vándorláshoz elengedhetetlen a mi millecentenáriumi nehéziparunk vívmánya, az Ikarus autóbusz. Légkondicionált típus bárszekrénnyel, igen húzós darab, mindössze azzal nem számoltunk, hogy a csomagtartójába nem férnek be a hangszereink. Pedig ki volna találva: együtt az összes zenekar, tépés a sztrádán, vedelés, jam, mit nekünk Lollapalooza, kész folk-road-movie. Igyekszünk magunkkal csalni tévéseket is, de nem harap ránk a sok amatőr. Szóval nem fér be a cucc, be kell vetni az Ogam és a Herpai VW-ját, márpedig ez költségvetésileg + spirituálisan is gáz.
Tűzünk ki Csillaghegyre, olaszaink fele rezignáltan ücsörög a teraszon, a másik fele sehol, nem sikerült ideérniük az esti buli óta. Fél órácskát őszülünk, és máris felbukkannak Serafiniék, ölelés kebelre, hadd mutassa már be nekünk a családját, Serafini papa, Serafini mama és Serafini húg. Ezzel a lakókocsival érkeztek, itt van a mama pincsije is, jönnének velünk, ha szabad.
Na baszd meg.
Buszra fel, spuri Zuglóba, a Slobo Horo ki tudja, mióta fő a napon, van velük két karon ülő gyerek, kész őrület. Slobo Horót be, mindenki mindenkit kimagyaráz, mondhatni lehengerlően toleránsak vagyunk. Fél egy múlt, egykor össze kell szedni a Muzsikást az Engels téren, és közben felcsippenteni a Keletinél a Grazból érkező Ruth Yaakovot; a Kaláka fesztiválon fog szefárd dalokat énekelni valamelyik nap. Úgy kéne csinálni, mondja nekem az én kedvelt Lőkös Csabám, hogy te várd meg, aztán gyertek taxival utánunk az Engels térre, addigra épp odaér a Muzsikás. Lőkös a főnök, de nekem úgyis mindegy, kipattanok a Keletinél, csak Ruth nincs sehol. Öt perc, tíz perc, egyre szűkülő körökben keringeni kezd fölöttem a fejgörcs. Fél óra, egy óra, kész. Kilencven perc késéssel befut a szerelvény (külső vágány, leghátul); visszamegyek tanítani, most már fix, csak ezen a szaráson legyek túl, hol van már egy rohadt taxi?
Annyi. Lőkös kiborulva, a finnek beparáztak, pincsikének csorog a nyála, jobbra nézek, balra nézek, lincshangulat van. Július tizenhárom, indulhatunk Diósgyőrbe, miénk ma a Kaláka fesztivál (fele).
A magunkfajta öreg rókák persze tudják, miként lehet helyrepofozni, amit nem lehet, benzinkutak, behűtött söritalok kérdésköre az egész. Hatvan magasságában már csak a szépre emlékezünk. Diósgyőrben minden a helyén, a vár az meg végképp, sőt. Lógás a falakon, kétezren vagyunk. Szó bennreked, lélegzet elakad, itt nincs mese, bekeményítünk.
Szüret az egész. A technikusok profik, tízpercnyi átállás elég, szólunk, mint állat. Kipakoljuk CD-inket, Ogam szétkapkodva, Slobóból is elmegy vagy tizenöt darab. Sok-sok forint kerekedik, alant meg mindenféle vendéglátóipari egység, mit lehet ilyenkor tenni. Meleg van, siker van, ez a gyönyörű vár van - istenem. "Ragadj magaddal, pajtás, mint ahogy a játékvásáron tetted." Mire a Muzsikás zárja a menetet, olasz és finn véreink beveszik a várárkot, dőlnek a hódolók, hát akkor erre igyunk.
Tehát a Muzsikás. Hamar Dániel mesélte, megjelenés előtt álló lemezük anyagát hallván aggódva vonta össze szemöldökét angol kiadójuk, a Hannibal főnöke. Nyersebb, durvább (barbárabb?, ősibb?) az eddigieknél; miként fogadják majd? Hát akárhogy is, azt gondolnám, a szórakoztatás csak másodlagos szintje lehet az efféle zenének; a gyökereinek igenis fel kell szakítania az eredetét - a varázslást, a mágiát, ha úgy tetszik: a transz állapotát. És úgy hallom Diósgyőrben, ezzel pontosan tisztában van a zenekar. (Mondom, ez mégiscsak a mi napunk.)
Éjfél múlt, tűzni kéne haza. Összeszedem a finneket (nem akármi), feltuszkolás a buszra. Akkor most az olaszokért, búcsúcsókok, mire együtt vannak, a finnek sehol. Vissza a kocsmába, egy Möbius-szalag sem pöröghet kilátástalanabbul.
Hogy mégsem kellett volna annyira forszírozni az indulást, az elég hamar kiderül. Tíz-tizenöt percenként meg kell állni, a sör. Én ülök az ajtó mellett, kell valaki, akibe mindenki belerúghat, ha már felriadt. Nem ügy. Jó lenne legalább húsz kilométert megtenni egyszerre. És akkor felsikolt Serafini mama, elájult a lánya. Villany, fék, a lány tök fehér, levegő, víz, ápolás. Lőkös Csaba meggondolatlanul a helyére ül, átázik a gatyája, a földön is pisi. Egyszer élünk.
Újabb húszas, az út mentén egy személyautó időzik gyanús pozitúrában, a muzsikás Éri Pityué, vadul integetnek a táncos Batyuval, durrdefekt. Pótkerék nincs, de már ígértek egyet, Batyuék mindenesetre átszállnak, szellemvasutazhatunk tovább.
Ötre Pestre érünk. Minden oké. Ebben az évben vétkezhetünk már akárhányat, letudtuk előre a büntetést.
Délben indulunk Sopronba, ez az utolsó állomás. (Többre vágytunk volna, több helyszínre és több zenekarra, ne kelljen mondanom. Ez itt a szponzorok helye.) Fertőrákos, barlangszínház a kőfejtőben, nem semmilyen háttér. A helyi kontaktnak Horváth Elvira a neve, kétségbeejtően vonzó, ráadásul tök profi. Minden a helyén, estig eladva hatszáz jegy, a hang és a fény hozza, amit kell. Minden zenekarnak külön öltöző. Sanyi bácsi, a gondnok különféle mutatványokkal rukkol elő: szénné égeti a kávét, majd vállon veregeti a kis Barryt: látom, fasza gyerek vagy. A fasza Barry gyerek különben teljesen el van képedve, azt kellett hozzá mondani neki, hogy a rabok farigcsálták a barlangot ilyenre.
Soproni Kékfrankos. Minden házhoz pince. Kirándulgatunk.
Vidékre kell koncerteket szervezni, nem vitás. Papa, mama, nagyszülők és gyerekek, nem nagyon tudják, hogy mire számítsanak, de végre legalább történik valami. Ezek most megkapják a magukét - így a mi barbarós Herpai Sanyink. És tényleg, de túlélik végül, mindössze a büfé körül fokozódik a helyzet közben valamennyit. Az Ogam, a Slobo Horo s a Muzsikás teljesen bejön. És hát ez a (színházi) méret a terepe Sebestyén Márta hangjának úgy istenigazán, jönnek a pillanatok, amikor muszáj megdermedni, total eclipse, ami magyarítva azt jelenti, hogy se köpni, se nyelni nem lehet ilyenkor.
Azóta.
Szép sorjában érkeznek a levelek, baromi jól érezték magukat, írják a zenekarok. Na ja. Tulajdonképpen az én fejemben is megfordult, lehet, hogy várni kéne a tanítással még egy évig.
Marton László Távolodó
