Zene

Az amerikai katonai hierarchia legalját látjuk ebben a filmben. Tartalékos katonai rendőröket, félcivileket, akiket mindenfajta szakirányú felkészítés és megfelelő felügyelet nélkül vezényeltek az iraki hátország egyik legiszonyúbb pontjára, az Abu Ghraib börtönbe. Az alkutyákat. Szörnyű prolikat. Azok közül se mindet: a főnök, a legbrutálisabb alak (legalábbis a megszólalók szerint), egy Graner nevű pofa, aki a hadbíróságon tíz évet kapott, és még mindig ül, nem szólal meg. Főkutyából talán egy akad, Janis Karpinski, az iraki börtönök parancsnoka, aki állítja, ő semmiről nem tudott, amikor inspekciózni ment a börtönbe, mindent rendben talált. - bbe -

Lassan - tényleg lassan - kultkönyv lesz a Moszkva - Petuski, Venedikt Jerofejev kisregénye; és ha így lesz, hát abban jut némi jótékony szerep a Stúdió "K" előadásának. Nem nagy, persze: cipőkanállal bezsúfolva is nagyjából hetvenen lehettünk. Csáki Judit

Egy jó cím, mint tudjuk, felhívja a figyelmet, előzetes elvárásokat gerjeszt, kiemeli X. Y. nevét a homályból. Néha helyettesíti magát a kiállítás megnézését is. Például drMáriás önálló tárlatainak szürrealista-dada címadásai - Kelemen Anna farkából Torgyán József-szerű aranyhalat operált ki a közadakozásból felfüggesztett ombudszman (2008), Jelenetek egy APEH-adminisztrátor kettős életéből (2007), Az öngyilkos autószerelő emlékei (2005) - néha jóval erősebbek, mint maguk a megvalósult képek, hiszen a művek ismerete nélkül, látatlanban is képesek előcsalogatni a befogadó saját narratíváit. Dékei Kriszta

Baz Luhrmann nem kispályázik: egy egész kontinenst jelölt ki legfrissebb mozija témájául, azt a reményt ébresztve nézőjében, hogy bővítheti nagyjából a bumeránghajigáló őslakosokra, a fura arculatú állatokra és a fegyencek leszármazottaiból verbuválódott népességre korlátozott ismereteit a térségről. A történelmi tabló helyett majd' háromórányi, a II.

Kérdés, hogy miként mutathatók be három aprócska teremben a lengyel ellenállás történetének dokumentumai, kezdve a gdanski hajógyári sztrájktól a hadiállapoton át egészen az első szabad választásokig - tudva, hogy a szovjet blokk más országaival ellentétben itt a korhadt rendszer eltűnését hatalmas tömegek követelték. Ebből is következik, hogy a kurátoroknak irdatlan mennyiségű szamizdat anyagból kellett válogatniuk - szem előtt tartva azt is, hogy felnőtt egy olyan nemzedék, amely még csak elképzelni sem tudja, milyen volt az élet a vasfüggöny mögött.

"Marseille-ben még a veszteségért is harcolni kell" - jegyzi meg a Totál káosz hőse, Fabio Montale. És a krimi szereplői harcolnak is derekasan.

A Dalek egy newarki hiphopduó, és pont a zenerovat e heti főszereplője, Pándi Balázs hívta fel annak idején a figyelmemet a társaság 2004-es csúcslemezére, az Absence-re. Akkoriban még hárman voltak (a lemezjátszókat bűvölő Still nem sokkal az anyag kiadása után kiszállt), mára csak MC Dalek, a fotókon (és színpadon is) emberhegynek kinéző, valójában azonban alacsony, köpcös rapper és a zajcsiholó Oktopus maradt a csapatban.

Ebben a lengyel filmben első látásra talán az egyetlen cseles a címe. Hacsak az nem az még, hogy hangos csettintésre felrepülnek az égig a postagalambok, az ólomkatonák pedig hol elborulnak, ha áthalad felettük a vonat, hol viszont állnak tovább, mint a cövek - az ilyenekre szokás mondani (Moldova után), hogy a távolban eközben elpattan egy húr...

Lassan a magyar művészek is kezdenek felköltözni a netre. Valaki saját honlapot készít, valakinek mások csinálnak (megemlítendő a Litera projektje: már tizenöt jelentős kortárs írónak készítettek tetszetős, informatív oldalt az irolap.hu portálon).

Jeremy Shaw, egykor vancouveri, mostanában leginkább berlini illetőségű alkotó lassan tíz éve készíti sajátos, összetéveszthetetlen, markánsan egyedi hangkollázsait. Akusztikus zajok, elektronikus ritmusok és saját énekhangja vegyítéséből készít hol hipnotikusan belassult, hol meg monotonul ütemes szerzeményeket, ezekhez számos remek klip is készült - külön ajánljuk a Non-Revival Alarm vagy a Sub-Reminisce videóit, mindkettő egy Bienvenido Cruz nevű vizuális alkotó munkája.

A szállodai Télapó halott: szívén szúrt seb, farkán óvszer. Egy emelettel feljebb a hangszórokból a Csendes éj szól - karácsonyra készül Reykjavík, turisták lepik el a büféasztalt, jövőre - ezek szerint - más lesz a Télapó.

A mindössze huszonötödik életévét taposó Pándi Balázs karrierje már most eseménydúsabb, mint a legtöbb hazai zenészé. A budapesti punk/hardcore színtérről indult fiatal dobos a Mayhem-énekes Csihar Attila mellett szinte az egyetlen olyan magyar zenész, akit világszerte ismernek. Turnézott a To Live And Shave In L.A. nevű kultikus amerikai zenészkollektívával (amelyben Andrew W. K. és Thurston Moore is megfordult már), rendszeresen koncertezik Otto von Schirach amerikai breakcore zenésszel, együtt dolgozik a Venetian Snares művésznéven alkotó Aaron Funkkal, aki vitán felül a kortárs elektronikus zene egyik legmeghatározóbb alakja, mindemellett olyan előadók koncertjeit szervezi le Magyarországra, akik megkerülhetetlenek a kortárs underground zenében (Kid 606-től Jamie Saften át a Mastodonig). A Fészek klubban, egykori munkahelyén beszélgettünk - először régi anekdoták kerültek szóba, például az a sztori, amikor Balázs a nyolctagú Page99 zenekarnak szervezett koncertet Budapesten.

A film, kell-e mondani, valós eseményt dolgoz fel, abból az előfeltevésből indulván ki, hogy olyan legendásnak mondott párviadalt, médiamitológiai pankrációt mutat meg nagyvászonra dramatizált formában, melyről mindenki tud, s örül, ha így is átismételheti ismereteit. Ez persze badarság, hiszen a korosztály, amely a jelzett tévéeseményt látta a maga idején (1977), és figyelni is tudott rá, az mára 50+-os, és nem jár moziba. Az ügyben elsődlegesen érintett amerikaiakról beszélünk, róluk pedig már 1975-ben azt dalolta David Bowie, hogy "Do you remember your president Nixon / Do you remember the bills you have to pay / Or even yesterday?". A nem amerikaiak pedig már a Pető-Kónya-vitára (1991) sem emlékeznek, az előfelvetés tehát alapjaiban elhibázott. - vágvölgyi -