Lassan - tényleg lassan - kultkönyv lesz a Moszkva - Petuski, Venedikt Jerofejev kisregénye; és ha így lesz, hát abban jut némi jótékony szerep a Stúdió "K" előadásának. Nem nagy, persze: cipőkanállal bezsúfolva is nagyjából hetvenen lehettünk.
Ha a könyv még nem is kult, azt a bizonyos passzust a reggeli és esti emberekről, amit a szórólap is idéz, jó közelítéssel mondja föl mindenki, aki olvasta a könyvet; és tudja, hogy az nem az alkoholistákra vonatkozik úgy általában, hanem inkább a gondolkodó iszákosokra. A gondolkodókra, és azon belül a nem egészen absztinensekre.
Venyicska története - Jerofejev műve leplezetlen énregény: Venedikt Jerofejevnek hívják a főhőst - egy utazás története; konkrétan Moszkvából Petuskiba szeretne eljutni, valójában a jó helyre vagy hová: oda, ahol szeretet, szerettei és az élet várják, ahol jó lenni. Ajándékot is visz: szakadt barna bőröndjében bonbon lapul a számos üveg közt. Ez már az előadás: Tamási Zoltán öleli magához a szakadt barna bőröndöt, amelyben persze a szép új élet ígérete lapul.
A kisregény mellett Jerofejev színdarabjából (amelyet Kaposváron és a Katonában is játszottak már), a Walpurgis-éj, avagy a kővendég léptei című drámából is beemel ide vágó passzusokat a főszereplő-rendező, aki a Pokoli kamaradarabok című trilógia egyik részeként vitte színre a művet.
Naná, hogy intim térben - bár veszélyes vállalkozás ez egy részegség intonálta produkció esetében! -, hisz a Stúdió "K"-ban nincs nem intim tér. A díszlet is egyszerű (itt nincs nem egyszerű díszlet): néhány pad és rengeteg üveg.
A rengeteg üveg Venyicska esetében aligha egy élet terméke, legföljebb néhány hété, de máris jókora üveghalom az, ami alól az előadás kezdetén lassan előbújik-kimászik, miközben az üvegek nagy csörömpöléssel gurulnak szanaszét - ez az alapzene. Stilárisan is meghatározónak bizonyul: itt bizony erősen komédiának látjuk Venyicska delíriumos odisszeáját, a tragikomikus árnyalatot leginkább a mi reflexeink rántják hozzá. Rendben van ez így: a Stúdió "K"-ban általában is számítanak ránk, nézőkre: hozzátesszük a magunkét, némi, színpadról jövő segítséggel.
Tamási Zoltán arcára rátapad az örök részegek félmosolya - jellemzőbb külső-belső jegy ez, mint a dülöngélés meg a dadogás, hisz a tétovaságból, bizonytalanságból fakadó naiv jóindulatot mutatja, a "megjavulni mindig kész, de hisz most is jó" ember áttetsző ártatlanságát. Csupa igyekvés ez a Venyicska - elsősorban persze a következő vodka vagy "Zsiguli sör" felé igyekszik, és csak másodsorban a pályaudvarra és Petuskiba. És közben csupa gondolkodás is: veszettül jár az agya; hol a memóriájából próbálja előkotorni, hol és hogy is jutott a legutóbbi piáshordó legfenekére vagy legutóbbi szálláshelyére, egy ismeretlen lépcsőházba, hol meg filozofál és mesél, kergetik fejében egymást az emlékek és a vágyak, a valóság és a képzelet. Az alkoholos tourok kacskaringóit és kalandjait az élet viharzásának éli meg, a legfőbb célja az akadályok leküzdése, a kudarcokból való talpra állás - és Tamási játékába, anélkül, hogy erőt feszítene ezért, szép lassan beépül az a bizonyos másik küzdelem, amely nem kocsmától kocsmáig, pohártól pohárig, hanem életcéltól életcélig tart: az élet maga. És nem elsősorban vagy csak azért, mert ennek a Venyicskának a pia az élete... Miközben hát a pia az élete. És büszkén sorolja, mennyire nincs egyedül, sőt; menynyire jó társaságban van: Gorkij, Muszorgszkij és egyéb nagy piások adnak tartást és önérzetet neki.
Van neki két angyala: Kakasy Dóra és Homonnai Katalin őket adják több alakban; a magas padon üldögélve vagy épp együtt részegedve-kártyázva Venyicskával - mint a kábelfektető brigád tagjai -, alkalmi útitársai ők a vonatúton. Hol a delírium teremti őket, hol a valóság - ott vannak mindig és mindenhol Venyicska mellett, kérdezik, megróják, figyelmeztetik, vigasztalják; angyalok, na. És közben haladnak-haladunk; utunk Venyicskával mintha Petuskiba vezetne, de aztán, a bőröndnyi ital elillanása közben persze nem oda vezet, hanem vissza a moszkvai pályaudvarra. A két színésznő rutinosan és találékonyan váltogatja szerepeit, elég hozzá egy sapka, a tartás megváltoztatása, egy élesebb hang, egy erősebb gesztus.
Jól tette Tamási, hogy színházzá kerekítette ezt az estét, és nem maradt meg a monodrámánál; övé a díszlet ötlete és annak leleményes működése - istenien lesz például vasúti kupévá, és némi hang- és mozgáskiegészítéssel már látjuk is, hogy megy, zakatol -, de közös, mondhatni, társulati a siker, amely Venyicska kudarcos, mégsem boldogtalan útját megjeleníti.
A Kreml - azt vágyta látni Venyicska, de valahogy mindig elkerülték egymást. A végén a plafonról függesztett üvegcsokor (a Kreml bejáratánál a Vaszilij Blazsennij-székesegyház) mégiscsak ott lóg az orra előtt, szépen megvilágítva, és mire Venyicska visszazuhan az üveghalom közepébe, már kis harangok muzsikálnak neki. Aligha hallja.
Stúdió "K", január 29.
