"Gyakorlatilag csak sztereotípiák"

Philippe Jaroussky énekes

  • Teimer Gábor
  • 2009.02.05 00:00

Zene

A januári cannes-i MIDEM-en, a legnagyobb zenei szakvásáron "az év művésze" díjjal kitüntetett népszerű francia kontratenor énekes 1999-ben, az ambronay-i fesztiválon tűnt fel. Egy évvel később már a Théâtre des Champs-Élysées-ben játszott, azóta pedig rendszeresen énekli egyebek között Monteverdi, Händel, Vivaldi és Scarlatti darabjait. Számtalan lemezt jelentetett meg, 2008-ban neki ítélték az "év albuma" díjat Franciaországban. A harmincegy éves Philippe Jaroussky tavasszal Budapesten is fellép - a Narancsot múlt héten Bécsben fogadta.

 

Magyar Narancs: Elégítsük ki néhány ember kíváncsiságát: valóban kelet-európai származású?

Philippe Jaroussky: Igen, és egyszerű kitalálni, honnan is érkeztek az elődeim, csak ki kell ejteni tagolva a nevem: Zsa-ruszki. Vagyis: orosz vagyok. Mindebből persze mára csak az októberi forradalom elől menekülő dédszülők és a határon oroszul elhangzó mondatot vezetéknévként félreértő katona története maradt meg. Elődeim a teljes beilleszkedés hívei voltak, ezért már a nagyszüleim sem beszéltek oroszul. Én pedig a nyelv helyett az orosz zene - elsősorban Sosztakovics, Csajkovszkij - iránti vonzalmat és az oroszországi látogatásaim során megélt, megmagyarázhatatlan nosztalgiát örököltem.

MN: Vannak néhányan, akik szerint a kontratenor hang reneszánsza nem egyéb, mint mesterségesen gerjesztett divathóbort. Mit gondol erről?

PJ: A kérdés ilyetén felvetése számomra teljesen értelmezhetetlen, hiszen ha más néven, másfajta erőfeszítés árán, de mindig is létezett ez a fajta énekhang. A létjogosultságát vitatni tehát teljesen értelmetlen. Arról már beszélgethetünk, vajon miért tapad hozzá annyi előítélet, és miért csak az utóbbi időben kezdi megkapni az őt megillető elismerést.

MN: Önnek milyen előítéletekkel kell megküzdenie?

PJ: A kontratenorokkal kapcsolatban gyakorlatilag csak sztereotípiák élnek a köztudatban. Aki kontratenor, az zenei akrobata, rosszabb esetben maskarás bohóc, aki imádja, ha kasztráltnak öltöztetve mutogatják, legrosszabb esetben feltűnési viszketegségben szenvedő, aberrált figura. Elárulom, mi mindannyian azért éneklünk így, mert számunkra ez a legkönnyebb hangfekvés, s ehhez van tehetségünk. Egyébként tudja, David Daniels hogyan lett kontratenor? Évekig küszködött a hangjával, mert tenorként bizonyos dolgok megvalósítása hihetetlen erőfeszítések elé állította. Egy ízben, a többórás hiábavaló szenvedéstől megcsömörlötten kifakadt: nem értem, a másik hangomon olyan könnyen megy! A tanár meglepődve megkérte, mutassa már meg azt a másik hangot! És ma ő a világ egyik legelismertebb férfi szopránja!

MN: Ön is hasonló okok miatt talált rá a hangjára?

PJ: Szó sincs róla! Játék szintjén mindig is birtokoltam ezt a fajta hangot, s időnként Callast utánozgattam, talán mert a hangja összecsengett a hegedűm hangjával. Aztán 18 évesen elmentem egy kontratenor koncertjére, ahol teljesen magával ragadott a dolog! Amikor aztán az énektanár előtt az első kontratenor hangok kijöttek a számon, nyilvánvalóvá vált mindkettőnk számára, hogy ez lesz az én utam. Ennek ellenére az első éveim roppant nehezek voltak, mert zeneileg már igen, fizikailag még nem álltam készen az éneklésre. Évek fárasztó munkája kellett, hogy ez a hang tényleg beépüljön, és a sajátommá váljon. Hogy ne csak innen jöjjön (fejére mutat), hanem egész testből szólaljon meg.

MN: Pedig sokan épp azt vetik az önök szemére, hogy ez egy levegős, gyenge fejhang...

PJ: Na igen, ezek a félreértésen alapuló előítéletek! A kontratenorok semmivel sem lélegeznek ki éneklés közben több levegőt, mint bármelyik másik hangfekvés, mint mondjuk a hozzánk oly közel álló mezzoszopránok. A kasztráltak számára írott repertoár eléneklésének titka épp a levegővétel helyes szabályozása. A beavatkozás miatt csökkent a tesztoszteronszintjük, alacsonyabbak voltak, vékonyabb hangszálakkal, de szélesebb mellkassal rendelkeztek, ezért teljesen másképp lélegeztek. Az tehát igaz, hogy egy kontratenor énekes kénytelen náluk sokkal gyakrabban levegőt venni. Néha én is komoly erőfeszítések árán maradok életben egy-egy számukra írt szerep végigéneklése során. Ez tehát jó iskola számunkra. A hang pedig csak akkor gyenge, ha a tulajdonosa nem tud vele bánni.

MN: Egyik 2007-es albumát Carestini tiszteletére jelentette meg. Hogyan határozná meg a kontratenor hangfaj és a kasztráltak viszonyát?

PJ: Egyetlen kontratenor énekes sem kasztráltimitátor, bármennyire is jól jönne ez néhány televíziós szerkesztőnek. A kontratenor énekes olyan hangfekvésben énekel, amely lehetővé teszi számára, hogy bizonyos, a kasztráltak számára írott műveket előadjon. De nem kizárólag azokat, ez nagyon fontos! Mert mi a hangunkkal nem imitálni akarunk valamit, hanem így tudunk énekelni. Tehát soha, egyetlen kontratenor sem lesz képes egy személyben birtokolni a teljes kasztráltrepertoárt, hiszen ezek a művek egyénekre íródtak, személyes jellegzetességeik maximális figyelembevételével. Másfelől ez nem is cél. Egyébként személyes véleményem, hogy egy kontratenor akkor jár el helyesen, ha kellő tisztelettel van a kasztráltak teljesítménye és megpróbáltatásaik iránt. Nekik a zene volt az egyetlen létezési lehetőségük, s míg a színpadon istenek, a társadalmi életben megvetettek és kitaszítottak voltak. Sok kasztrált énekes hamar meg is halt, amint az éneklést abbahagyta.

MN: Szavaiból azt érzem, mintha a média igyekezne önt beskatulyázni.

PJ: Sajnos így van, ezért mondok rendre nemet olyan felkérésekre, ahol Farinellinek akarnak öltöztetni, vagy azt mondják: énekeld azt az áriát, amit mindig szoktál! Ha van valami küldetésem az életben, akkor éppen az, hogy kitörjünk ebből a skatulyából. Nem akarok érdekes állatfajként, imitátorként vagy zenei karikatúraként sehol megjelenni! Az utóbbi időszak eredményeit biztató előjelként értelmezem - a 2007-ben nekem ítélt "az év operaénekese", a 2008-ban elnyert "az év lemeze" díj és az idei MIDEM-en begyűjtött "az év művésze" kitüntetés talán azt jelzik, hogy kezdenek minket egyenrangúnak elismerni. Személyes ambícióimon túl a fentieket a kontratenorok szempontjából is örömtelinek tartom.

MN: Az egyenjogúsítás nem jöhet a közönség elismerése útján?

PJ: De igen, ennek azonban olyan ára van, amit nem biztos, hogy meg akarok fizetni. Sokszor mondják rám ugyanis, hogy már-már popsztár vagyok, de amellett, hogy nem osztom a vélekedést, egyáltalán nincs is ínyemre. Ehhez a fogalomhoz olyan szervesen kapcsolódik a szexepil, a kinézet fontossága, hogy a zene teljesen háttérbe szorul. Ezt a helyzetet csak súlyosbítja, hogy az utóbbi időben már a klasszikus zenében is topmodellekhez hasonlatos énekesek jelennek meg, ami persze egyfelől csodálatos, ugyanakkor az emberek fejében veszélyesen összekapcsolja a szépség és a siker fogalmát, míg a tehetség másodlagossá válik. A fiatalság és szépség kultusza hihetetlenül fenyegető, hiszen így a klasszikus művészek is eldobhatóvá válnak. Némi túlzással: 10 év múlva jön valaki, aki szebb és jobban énekel, engem pedig levesznek a műsorról.

MN: Mégis komoly médiafelhajtás tapasztalható ön körül.

PJ: Néha én is csodálkozom, hogy még olyan országokban is óriási rajongótáborom van, ahol meg sem jelentek a lemezeim. Az irántam megnyilvánuló érdeklődésből azonban le kell vonni a produkciónak szóló részt - ha egy művész a színpadi szereplése miatt felé irányuló rajongásból azt a következtetést vonja le, hogy ő a magánéletében is kivételes ember, akkor baj van. Az emberek hajlamosak érzelmi alapon megítélni olyan objektív dolgokat is, mint egy hangfekvés. A külső megjelenés bizonyos jegyeiből kiindulva ehhez aztán társítanak egy képzetet - esetemben az angyalét. Talán, mert kissé szemérmes és visszafogott vagyok. De én ki nem állhatom, amikor így neveznek, mert számomra az angyalképzet rém unalmas! Ráadásul nekem nem kizárólag jó tulajdonságaim vannak! Ezért sokkal izgalmasabb számomra ezzel a hanggal veszélyes, gonosz figurákat megformálni, mert azt aztán tényleg el sem tudják képzelni a nézők, hogy valaki ilyen hanggal gonoszságot kövessen el. Ezért nem kedvelem azt sem, amikor egy koncert végén valaki azt mondja: magának olyan szép a hangja! Mondja meg, melyik ária vagy dal tetszett! Mert tudom, hogy demagógnak hangzik, de nekem csak az fontos mindebből, hogy a zeneszerzők, a zene igazságát képviseljem.

MN: Akkor ennek szellemében válogatott márciusi, budapesti műsorának programjába az ismert operaáriák helyett francia dalokat?

PJ: Több célom is volt, ezek közül az egyik a kontratenor éneklés népszerűsítése, s emellett reklámot csinálni ismert és kevésbé ismert francia szerzőknek. Az ismeretterjesztés mellett szerettem volna kialakítani egy teljesen új repertoárt is, költői, álomszerű, érzelmileg rendkívül árnyalt darabokból. Massenet, Lekeu, Fauré, Chaminade, Chausson és Hahn művei ugyan nem kontratenorokra íródtak, de kiválóan alkalmasak elképzeléseim megvalósítására, s jó tíz éve bensőséges viszonyban is vagyok velük. Rajtuk keresztül alkalmam nyílik a szöveg és a zene között fennálló rafinált viszony megmutatására. S az is igaz, hogy az opera-előadások során gyakran okoznak nehézséget számomra a rendkívül szélsőséges érzelmek - talán ezért áll hozzám nagyon közel a kamarakoncert műfaja, amelyben most bemutatkozom. Az új kihívást az jelenti, hogy vajon ezzel a programmal is ébren tudom-e tartani a közönség érdeklődését.

MN: Carestini kapcsán azt nyilatkozta, hogy ő egy igazi kasztrált alkat volt. Kontratenornak lenni is egyfajta mentalitás?

PJ: Épp mostanában gondolkodtam erről. Semmi esetre sem azt jelenti, hogy sugározzunk kétneműséget; talán egy kicsit gyereknek kell maradni. Azt is szokták mondani, hogy ez a hang közelebb van az éghez, így egy álmodozó alkatnak megfelelő hangfaj. Olyan álmodozóé, aki nem nőtt fel, hogy megóvja magát az élet csalódásaitól. Aki menekül a valóság elől. Kétségtelen, egy jól sikerült koncert után másnap komolyan depressziós vagyok, mert le kell szállnom a földre. Bár ezt állítólag a színészek is megélik, ha intenzív érzelmekkel dolgoznak.

Philippe Jaroussky a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében március 28-án ad koncertet a Zeneakadémián.

Neked ajánljuk