Az amerikai katonai hierarchia legalját látjuk ebben a filmben. Tartalékos katonai rendőröket, félcivileket, akiket mindenfajta szakirányú felkészítés és megfelelő felügyelet nélkül vezényeltek az iraki hátország egyik legiszonyúbb pontjára, az Abu Ghraib börtönbe. Az alkutyákat. Szörnyű prolikat. Azok közül se mindet: a főnök, a legbrutálisabb alak (legalábbis a megszólalók szerint), egy Graner nevű pofa, aki a hadbíróságon tíz évet kapott, és még mindig ül, nem szólal meg. Főkutyából talán egy akad, Janis Karpinski, az iraki börtönök parancsnoka, aki állítja, ő semmiről nem tudott, amikor inspekciózni ment a börtönbe, mindent rendben talált.
A sztorijuk is hasonló, és hasonlóképpen van előadva is. A rendező leülteti őket, ugyanolyan szürkés-penészes háttér elé (a film másik színe a maláriasárga), és amikor elbeszélésükben egy-egy horrorisztikus részlethez érnek, azt Morris rekonstruálja. Most mind iszonyodva, néha értetlenül tekint vissza akkori önmagára, arra, hogy meztelenre vetkőztetve az ágyakhoz kötötték vagy pórázon vezették a foglyokat, hogy nem hagyták aludni, és néha verték is őket. És hogy mindezt élvezték. Most már mindegyik embernek látja őket. Vannak magyarázataik is. Lynndie England szerelmes volt a főgonoszba, Garnerbe. Egy másik nem csinált semmit, csak fotózott. Egy harmadik azt meséli el, hogy iszonyatos stressz alatt voltak, a börtönt folyamatosan ágyúzták az iraki felkelők. Nem csoda, hogy elszakadt a cérna. Ezeket hallgatjuk. A megbánás, a tagadás, az öngyűlölet és az önfelmentés monológjait.
Evvel nagyjából mindent el is mondtunk a film ambícióiról. Még talán annyi vélelmezhető, hogy Morris a képek hatalmáról is szeretett volna valami elméset állítani, olyasmit, hogy az bizony óriási, mert ha a börtönőrök nem fotóztak volna Abu Ghraibban (és a képek nem landoltak volna a Washington Postnál), a világ vagy tudomást sem szerez a kínzásokról, vagy nem hiszi el őket.
Morris a film végén még felfelé bök egyet a mutatóujjával. Nem igaz, hogy a kínzások e pár aberrált disznó (a "rohadt gyümölcs", a bad apple, ahogy a hivatalosság minősítette őket) műve volt. Egyrészt erre kaptak parancsot - vagy legalábbis senki felettesük nem szólt nekik, hogy ne csinálják. Másrészt meg ők nem gyilkoltak, sőt, még csak kínzásnak sem minősíthető minden vonatkozó cselekedetük. De Abu Ghraibban jelen volt egy rakás titokzatos kormányszerv, a CIA, a katonai felderítés, amelyek működését állítólag valódi hullák szegélyezték. A parancsok fentről jöttek.
Ember, akkor azok, a fentiek hol vannak a filmedből?
Még mielőtt azonban arra gondolnánk, egy kicsit dühösen, hogy Morris erről a bonyolult, hosszadalmas hadbírósági eljárásokkal végződő, az amerikai sajtóban a lehetőségek végső határáig feltárt történetről egyszerűen nem tud eleget, vagy ha tud is, nem bírja, nem akarja megmutatni, álljunk meg egy pillanatra. Az még ebből a töredékes és egyoldalú előadásból is szépen kiderül, hogy Abu Ghraib mindannak az intézményi, politikai, katonai kudarcnak volt a következménye, mintegy a kvintesszenciája, ami az iraki megszállás első pár évét jellemezte. De a legfontosabb nem is ez: hanem az, hogy lássuk ezeket az embereket. Többé-kevésbé normálisnak tűnő átlagpolgárokat, akik életük egy szakaszában kivonták magukat az emberiesség néhány általánosan kötelező erkölcsi normájának a hatálya alól. Hogy ezt saját aljasságuk, személyiségük valaminő defektje engedte meg nekik, vagy épp ellenkezőleg, az adott körülmények közt bármelyikünk viselkedhetett volna így, s ezért a felháborodásunkat célszerű a "körülményekre" irányoznunk, a film végül nem dönti el. (Csak egy kicsit: az utóbbi javára.)
Ezek ritka pillanatok a (filmes) újságírásban. Becsüljük meg őket.
Forgalmazza a Fórum Home Entertainment
