Film - Íme, az ember - Errol Morris: Parancsra tettük

  • - bbe -
  • 2009. február 5.

Zene

Az amerikai katonai hierarchia legalját látjuk ebben a filmben. Tartalékos katonai rendőröket, félcivileket, akiket mindenfajta szakirányú felkészítés és megfelelő felügyelet nélkül vezényeltek az iraki hátország egyik legiszonyúbb pontjára, az Abu Ghraib börtönbe. Az alkutyákat. Szörnyű prolikat. Azok közül se mindet: a főnök, a legbrutálisabb alak (legalábbis a megszólalók szerint), egy Graner nevű pofa, aki a hadbíróságon tíz évet kapott, és még mindig ül, nem szólal meg. Főkutyából talán egy akad, Janis Karpinski, az iraki börtönök parancsnoka, aki állítja, ő semmiről nem tudott, amikor inspekciózni ment a börtönbe, mindent rendben talált. - bbe -

Az amerikai katonai hierarchia legalját látjuk ebben a filmben. Tartalékos katonai rendőröket, félcivileket, akiket mindenfajta szakirányú felkészítés és megfelelő felügyelet nélkül vezényeltek az iraki hátország egyik legiszonyúbb pontjára, az Abu Ghraib börtönbe. Az alkutyákat. Szörnyű prolikat. Azok közül se mindet: a főnök, a legbrutálisabb alak (legalábbis a megszólalók szerint), egy Graner nevű pofa, aki a hadbíróságon tíz évet kapott, és még mindig ül, nem szólal meg. Főkutyából talán egy akad, Janis Karpinski, az iraki börtönök parancsnoka, aki állítja, ő semmiről nem tudott, amikor inspekciózni ment a börtönbe, mindent rendben talált.

A sztorijuk is hasonló, és hasonlóképpen van előadva is. A rendező leülteti őket, ugyanolyan szürkés-penészes háttér elé (a film másik színe a maláriasárga), és amikor elbeszélésükben egy-egy horrorisztikus részlethez érnek, azt Morris rekonstruálja. Most mind iszonyodva, néha értetlenül tekint vissza akkori önmagára, arra, hogy meztelenre vetkőztetve az ágyakhoz kötötték vagy pórázon vezették a foglyokat, hogy nem hagyták aludni, és néha verték is őket. És hogy mindezt élvezték. Most már mindegyik embernek látja őket. Vannak magyarázataik is. Lynndie England szerelmes volt a főgonoszba, Garnerbe. Egy másik nem csinált semmit, csak fotózott. Egy harmadik azt meséli el, hogy iszonyatos stressz alatt voltak, a börtönt folyamatosan ágyúzták az iraki felkelők. Nem csoda, hogy elszakadt a cérna. Ezeket hallgatjuk. A megbánás, a tagadás, az öngyűlölet és az önfelmentés monológjait.

Evvel nagyjából mindent el is mondtunk a film ambícióiról. Még talán annyi vélelmezhető, hogy Morris a képek hatalmáról is szeretett volna valami elméset állítani, olyasmit, hogy az bizony óriási, mert ha a börtönőrök nem fotóztak volna Abu Ghraibban (és a képek nem landoltak volna a Washington Postnál), a világ vagy tudomást sem szerez a kínzásokról, vagy nem hiszi el őket.

Morris a film végén még felfelé bök egyet a mutatóujjával. Nem igaz, hogy a kínzások e pár aberrált disznó (a "rohadt gyümölcs", a bad apple, ahogy a hivatalosság minősítette őket) műve volt. Egyrészt erre kaptak parancsot - vagy legalábbis senki felettesük nem szólt nekik, hogy ne csinálják. Másrészt meg ők nem gyilkoltak, sőt, még csak kínzásnak sem minősíthető minden vonatkozó cselekedetük. De Abu Ghraibban jelen volt egy rakás titokzatos kormányszerv, a CIA, a katonai felderítés, amelyek működését állítólag valódi hullák szegélyezték. A parancsok fentről jöttek.

Ember, akkor azok, a fentiek hol vannak a filmedből?

Még mielőtt azonban arra gondolnánk, egy kicsit dühösen, hogy Morris erről a bonyolult, hosszadalmas hadbírósági eljárásokkal végződő, az amerikai sajtóban a lehetőségek végső határáig feltárt történetről egyszerűen nem tud eleget, vagy ha tud is, nem bírja, nem akarja megmutatni, álljunk meg egy pillanatra. Az még ebből a töredékes és egyoldalú előadásból is szépen kiderül, hogy Abu Ghraib mindannak az intézményi, politikai, katonai kudarcnak volt a következménye, mintegy a kvintesszenciája, ami az iraki megszállás első pár évét jellemezte. De a legfontosabb nem is ez: hanem az, hogy lássuk ezeket az embereket. Többé-kevésbé normálisnak tűnő átlagpolgárokat, akik életük egy szakaszában kivonták magukat az emberiesség néhány általánosan kötelező erkölcsi normájának a hatálya alól. Hogy ezt saját aljasságuk, személyiségük valaminő defektje engedte meg nekik, vagy épp ellenkezőleg, az adott körülmények közt bármelyikünk viselkedhetett volna így, s ezért a felháborodásunkat célszerű a "körülményekre" irányoznunk, a film végül nem dönti el. (Csak egy kicsit: az utóbbi javára.)

Ezek ritka pillanatok a (filmes) újságírásban. Becsüljük meg őket.

Forgalmazza a Fórum Home Entertainment

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.