Zene

A Red Snapper a kilencvenes évek csodája volt: Ali Friend bőgős, David Ayers gitáros és Richard Thair dobos az alkalmi vendégfúvósokkal kiegészülve ritka feszes és izgalmas zenei kombinációt állított elő. Ráadásul produkciójuknak külön ízt adott, hogy élő, organikus hangzást nyújtottak egy olyan korban, amikor látszólag minden mást legyűrt az elektronikus tánczene - s tették ezt úgy, hogy annak elemeit, s mindenekelőtt ritmusait szervesen integrálták saját füstös, dzsesszre, funkra, dubra, sőt a nemes progrock hagyományokra épülő muzsikájukba.

Nagyon szép könyvet tartunk a kezünkben - műszaki szerkesztője Neyer Éva. A védőborítón egy tizenkilencedik század eleji rajz: a Frankfurt melletti Gerbermühle, az erkélyen Goethe (természetesen ő a címben emlegetett isten) és egy tisztelője, az előtérben Marianne Willemer, a Nyugat-keleti díván Szulejkája.

A Quimby 2006. január 1-je óta immár hagyományos évkezdő Gödör-koncertjét úgy hirdetik, hogy minden benne van; az angyali csilingelésektől a pokoli mélységekig.

"Hogyan egyezteti össze az anyaságot és a karriert?" - adja a filmjében felvonultatott nők egyikének a szájába Diane English a sablonkérdést, amire az őszinte és nyilván szellemes válasz a tengerentúlon: Ritalinnal. A hősnő replikája sajnálatunkra kissé hamis, hisz' lánya nem igényel állandó gondoskodást, legfeljebb gyermekpszichiátert, mivel rituálisan tamponokat éget; a karrier pedig kimerül a kertiparti-szervezésben.

Az ünnepek ezúttal sem teltek máshogy, mint korábban: a háztartás bejglit sütő tagjai megint berágtak ránk, amikor épp hatodszorra akarták meghallgatni a konyhában a Karácsonyi angyalokat, de a szobában dörgő metál túlharsogta a gyerekkórust. Kovács Bálint

Nem tudjuk, milyen indítékai voltak a holland Marthy Coumansnak, ám az egészen biztos, hogy felnőttkorára furcsa kalandra indult. Megalapította egyszemélyes, Grey Past Records nevű lemezkiadóját azzal a céllal, hogy bebizonyítsa: a hatvanas években nemcsak a britek és az amerikaiak állítottak elő korszerű popzenét, hanem a témában nem jegyzett nemzetek is. Nem mondanánk, hogy korábbi kiadványaival, melyeken hatvanas évekbeli arab és délkelet-ázsiai popzene, illetve a török progresszív rock (!) szerepel, bárkit is sikerült meggyőznie, nemrégiben azonban Magyarországra "látogatott", hogy hasonlóan gondolkodó magyar kollégája, Kovács László, a Moiras Records vezetője (lásd: Üzletről szó sincs, Magyar Narancs, 2007. július 24.) segítségével az eddig csak nekünk - vagy még nekünk sem - ismerős dalokból készítsen "világra szóló" válogatást. - legát -

Mindig szidni szoktuk a magyar címadókat, de most volt bennük kurázsi - megnézném a büszke francia feminista hagyományok őrzőinek arculatát, amikor épp megtudják, hogy mit csináltak híres hősnőjük nevéből a cudar magyarok. Még inkább viszont guvadt szemmel lesném egész nap az Echo tévét, hogy mit szólnak hozzá, hogy Párizsban Kalamajka a szülészeten címmel mutatták be a Semmelweis c. magyar filmet. A hasonlat persze sántít, de így stílszerű: hőseink mint tolókocsis rohadékok tették ismertté magukat - ami azt illeti, elég szűk körben (középső filmjük - felteszem, méltán - el sem jutott a pesti mozikba; értsd: a Cirkóba se). - ts -

Kár tagadni, mindenki lelkesen tapsolt 98-ban, amikor felment a függöny, s a porondon átvonult Tahófalva teljes gengszterállománya. Egy csomó focistából, erőemelőből meg énekesből lett előadó, akik egy csomó focistát, erőemelőt meg énekest adtak rangjukhoz méltó tűzerővel és származási helyüket jelző, London alsói akcentussal. Dombi Lőrinc

Két középkorú barát beszélget egy tel-avivi ivóban. A borostást rémálmok gyötrik, a szakállast (a rendezőt) a lassú felismerés, hogy semmilyen emléke a közös háborúról, melyben együtt szolgáltak. A közös háború az 1982-es libanoni: izraeli csapatok nyomulnak Bejrút felé, megszállnak és védenek, a világ és a bevetett katonák többsége úgy tudja, azért, hogy a határvidéket megtisztítsák a palesztin erőktől. - kg -

Na tessék, hát nem kiderült, hogy Quentin Tarantinót is anya szülte! - köves -

Az angolok kosztümben verhetetlenek - még ha a negyvenes évek tweedzakója és puhakalapja is az a kosztüm. Még ha tévésorozatban viselik is.

Váratlan szereplőváltozás árnyékolta be a 2008-as Puccini-évet búcsúztató gálaestet, midőn a nemzetközi A ligás argentin tenor, a maródi Marcelo Ëlvarez alig két nappal a koncert előtt lemondani kényszerült Rost Andreával közös fellépését. Helyére - lírai szopránunk javaslatára és ajánlásával - egy feltörekvő olasz, a harmincas évei közepén járó Stefano Secco lépett, hogy az operairodalom alighanem legismertebb tenoráriáival mutatkozzék be a magyar közönségnek. Legelső megszólalása rögvest rokonszenves, kulturált és muzikális énekesnek mutatta Seccót, ám Rodolfo áriája a Bohéméletből nemcsak arról tanúskodott, hogy nyitószámban vélhetőleg nem méltányos testes magas C-t elvárni egy beugrótól, hanem arról is, hogy a tehetséges művész hangja - nomen est omen - zamatokban és színekben csak mérsékelten gazdag. László Ferenc

Nem a színielőadások szokásos év végi torlódása sodorta egymás mellé ebben az írásban a Bérháztörténetek 0.1 és a DZSING! című produkciót. A két "szegényszínházi" előadás struktúrája hasonló, fogalmazásmódja rokon, világa pedig közös. A miénk. Ismerős. Kortárs. Csáki Judit

A Ludwig Múzeum Maurer-kiállításának katalógusában Dieter Honisch azt írja, hogy Maurer Dóra "idestova bő három évtizednyi munkássága nem vezethető le a magyar hagyományból", lejjebb pedig, hogy "Művészetének maga az érzékelési képesség a tárgya. Így válik érthetővé az is, miért nem volt semmilyen nehézsége a Nyugat és a Kelet különböző művészeti értékrendszereivel." Dieter Honischnak sok tekintetben igaza van, Maurer már a "kettős életével", a német és magyar nyelvterület közötti zökkenőmentes átjárásával is a kultúrák fölötti létre való képességét igazolta, és valóban, művészete nem vezethető le közvetlenül sem a geometrikus művészet avantgárd tradíciójából, sem az egyetemes koncept kortársi élményéből. Csakhogy ... Kürti Emese