Nem a színielőadások szokásos év végi torlódása sodorta egymás mellé ebben az írásban a Bérháztörténetek 0.1 és a DZSING! című produkciót. A két "szegényszínházi" előadás struktúrája hasonló, fogalmazásmódja rokon, világa pedig közös. A miénk. Ismerős. Kortárs.
Gyanítom, hogy még a létrejött is ugyanaz: workshop jellegű (és mivel manapság, kivált az alternatív szcénában ez az alkotási módszer éppúgy hordozza saját ismertetőjegyeit, mint például az úgynevezett rendezői színház, érdemes lenne leírni, milyen a workshop, ha hazai). Jeleneteket, snitteket hoznak a színészek, vagyis a játszó személyek, és aztán a rendező - gondolom: optimális esetben - céltudatosan válogat, módosít, húz és bővít, sorba rak, szerkeszt. A rögtönzés, mármint a színészi improvizáció itt egyszerre kiindulópont és végeredmény - csak éppen a kettő között intenzív rendezés zajlik. Olyasmi módszer ez, mint a "gyorsház": alapelemek egymásra, némi kötőanyag, burkolás, díszítés és kész.
Bodó Viktor rendezése ráadásul "gyorsbérház" - mindannyian lakók vagyunk valahol, innen a kiindulópont. A bérház - lásd vonat, fodrászat, orvosi rendelő, gőzfürdő - amolyan metszéspont, emberek, sorsok, helyzetek metszéspontja. Jó bármire, mindenre. Elfér benne az esetlegesség is bőven - sokkal inkább, mint egy "rendes" színházi előadásban; nem kell - nem is lehet - számon kérni rajta semmit, olyan, amilyen, nem tehetünk róla. Illetve nagyon is.
Bodó színházának még a neve is merő fölmentés: a Szputnyik Hajózási Társaság (ez még nem) "modern színház- és viselkedéskutató intézet" meg még "labor" is (ez már igen), egyszersmind ígéret: valami csak ki fog jönni a színházi kémcsövek erdejéből, ami egyelőre kísérleti szakaszban van.
Szóval rövidebb-hosszabb jelenetek, jók és igen rosszak váltják egymást, kötőanyagul egy refrénszerű jelenetsor szolgál: Gyabronka József lakást próbál kiadni a lakást kivenni nemigen akaró Lukáts Andornak. Ez igen mulatságos: vándorolnak nagyból kicsibe, kicsiből közepesbe, majd újra vissza, Gyabronkában megy a pumpa fölfelé, Lukáts autisztikus flegmája rendíthetetlen. Két nagyszerű színészt láttam itt.
És az ugyancsak vendég Csákányi Eszter ugyancsak nagyszerű - ez eddig a papírforma; a kísérlet onnan kezdve lenne érdekes, hogy mit bír művelni ezzel a szándékoltan eklektikus anyaggal és csapattal Bodó Viktor, akinek nemcsak a fejében, hanem a "kezében" is ott van egy újfajta és igen izgalmas színház, csak olykor - mint most is - úgy érzi az ember, hogy nincsen belepakolva elég munka még. Nem az invenció hiányzik, hanem tán a "güri", az aprómunka, a beleállás, a rendezői alaposság. Egyebek mellett azért is kéne ez, hogy lekopjon egynémely szereplőről a kétségbeesett igyekezet vagy legalább a kétségbeesés feszültsége. Meg azért is, hogy a végeredményben tetten érhető spontaneitás színházilag legyen hiteles, ne privátim.
Van zene, egész kórus; van monológ, tudományos-filozofikus, idegeinkkel játszó. Van házibuli, van szekta, van pszichiátriai kóreset, klipforgatás, mérsékelt kefélés. Ilyesmi mind szokott lenni egy bérházban - ott is unalmas olykor, itt is. Aztán hogy mi a mi néznivalónk itt (vagy hogy direktebb legyek: miből áll össze az a hátborzongató röhej, ami például a Ledarálnak...-ban oly elementáris volt), az nyilván a sorozat második részéből fog kiderülni. Remélem.
Szituációs játék - erre épül a KoMa társulat DZSING! című előadása is, amely éppúgy mutatja - ha nem is laboratóriumi, de - workshop karakterét, mint Bodóék produkciója. Abban három író közreműködését jelzi a színlap, ebben egyét: Tereza Kratochvílová cseh dramaturg szakos hallgató föltehetően együtt dolgozott Zrínyi Gál Vince kis társulatával, melynek alighanem állandó kísérőjelensége lesz a változás - tekintsük ezt természetesnek. (A társulatról lásd: Plazma rap, Magyar Narancs, 2007. december 6.)
Erős jelenettel indul az előadás: két fogas mint két modern (és persze absztrakt) műalkotás adja az apropóját egy "posztmodern" dialógusnak, végtelenül komikus hablaty ez, két idegen közt a kapcsolatteremtés egyik lehetséges módja.
A KoMa előadásában amúgy is a kapcsolatokon van a hangsúly: veszekedés, unalom, összejövés, barátkozás, szakítás, pletykálkodás... Szöveg és játék egyformán fontos itt; számos szellemes színészi poén dúsítja az amúgy közhelyes alaphelyzeteket. Jó a ritmus, majdnem mindig az (egy-egy magánszám nyúlik csak túl hosszúra), jók a váltások, vagyis a dramaturgia - és jó az a "pucérság", amely a színházi kontextust is látni engedi. A szereplők végig ott ülnek a játéktér körül, tőlünk alig karnyújtásnyira, és onnan tudjuk, hogy mindjárt vége, hogy ki-, illetve bejönnek közénk. Lass Bea, Jelinek Erzsébet, Zrínyi Gál Vince a legjobb, de jók, illetve épp idevalók a többiek is: friss, vagány és vicces színházat csinálnak. Egyelőre erősen idézik első, berobbanóan sikeres előadásukat, a Plazmát, de bízvást hihetjük, hogy nem lesz ez mindig így.
A két csapat immár kétségkívül ott van a színházi térképen. Használnak egymásnak, a térkép meg ők.
MU Színház, december 1.; Sirály, december 11.
