Maradjunk hát annyiban, hogy van vagy legalábbis lehetséges jó sorozat, s ennek az egyik szükséges, de nem elégséges feltétele az időben kiszállás. Mely emberpróbáló feladat ránk, egyszerű nézőkre vár, hiszen a nem kevésbé egyszerű alkotók a legritkábban teszik meg helyettünk és nélkülünk, azaz a nézettség drasztikus esése nélkül. A kapcsolat első, idilli vagy szenvedélyes szakaszában még türelmetlenül várjuk az új találkozást, a következő részt, később az ismerős meghittséget értékeljük, hogy a leszálló ágban idegbajt kapjunk a modorosságoktól, önismétlésektől, hamis gesztusoktól és szavaktól. Ezen a ponton az izgalmas történet helyett egy minden eresztékében recsegő-ropogó tákolmányt, csikorgó gépezetet látunk, a szeretett lények helyett csak az erőlködésbe beleizzadó szerzőbrigádot, üres tekintettel a számítógép előtt.
S mégis, mégis fáradozni kell, hiszen nem élhetünk televízió nélkül, s a kitartás megtermi gyümölcsét. Ha ritkán is. Elfogulatlanul nézve a tévésorozat műfajnak is megvannak a maga időtálló remekei, kábé olyan arányban, mint a regényirodalomnak vagy a filmnek. S a pudingpróba is ugyanaz: lehet-e, akarunk-e újrázni? Hányszor nézhető meg részben vagy egészben a Csengetett, Mylord?, amely pártatlanul és ugyanakkora élvvel köszörüli nyelvét az osztálylétra legfelső és legalsó fokain? A Büszkeség és balítélet a maga megun- és hervadhatatlan hat epizódjával? Túlzás nélkül, egy életen át. S az alant tárgyalt Foyle háborúja
közvetlen rokonságában
is akad remeklés, mindjárt kettő is. A David Suchet-féle Poirot-sorozat darabjai úgy is lenyűgözők, ha már előre tudjuk, ki a gyilkos, sőt, csak akkor adhatjuk át magunkat igazán a kifinomult stílushasználat gyönyöreinek: a régi családokról tanúskodó stately home vagy az old manor látványának, szemben az újgazdagok modernista villáival és kastélyutánzataival, vagy a Poirot köztes helyzetét és idegenségét érzékeltető Jugendstil tárgyaknak; az eredetihez képest alaposan felturbózott, a kortárs nézőkre kacsintó olyan figuráknak, mint Hasting kapitány és Japp felügyelő. De még a napjainkban játszódó Kisvárosi gyilkosságok is hozza azt a pontos és finoman szatirikus társadalmi miliőrajzot, amely magasan a szokványkrimik fölé emeli a sorozatot. Hovatovább annyira lényeges eleme a történet(ek)nek ez a mikrorealizmus, hogy hideg zuhanyként ért az összesített adat, miszerint 1997 és 2008 között, az immáron tizenegy évad során hány száz embert tettek el láb alól két tölgyalmaünnep vagy harangozóverseny között a békés és szépséges kis falvak alkotta idilli Midsomerben. (A tényleges bűnügyi statisztikát nemcsak az átlag 3 áldozat/epizód hazudtolja meg, hanem a sorozatgyilkosságok és az aljas indokból elkövetett bűncselekmények száma is.) Valahogy így látja ezt Joyce Barnaby is, aki a felügyelő férjétől hallott történetek hatására egyre kevésbé vágyik el Caustonból Midsomerbe.
Ennek ellenére vagy épp ezért, a sorozat töretlen népszerűségnek örvend az egész világon, 2010-ig egész biztos a folytatás. S már itt a Hallmarkon az angol tévészéria-termés új ásza, a Foyle háborúja. A Kisvárosi gyilkosságokhoz hasonlóan ez is egy független kereskedelmi adó, az ITV (lánykori nevén Channel 3) produkciója. Az ilyeneket látva bármibe lefogadnánk, hogy a BBC gyártja őket, ahogy azt is természetesnek vennénk, hogy a hazai közszolgálat csapjon le rájuk. De nem. A mi királyi adónk vacak bűnügyi tévéfilmeket vásárol fel zsákszám Amerikában, és nyomja el őket napi rendszerességgel az m2-n. A Foyle háborúja arra is jó, hogy más megvilágításba helyezze a nem állami fenntartású tévék reklámgyakorlatát. A 95-100 perces epizódokat a britek is egy kétórás műsorsávba illesztik, a fennmaradó időt eleve a hirdetéseknek szánva. Ha ez az ára annak, hogy nagyszerű filmeket nézhessünk, legyen. A
2002-ben indult
szériát 2008-ban fejezték be, a 19 epizód a második világháború kezdetétől (egészen pontosan 1940 tavaszától) a győzelem napjáig követi az eseményeket, s már tervezik a folytatást: Foyle békeidőben is nyomozni fog. Mert valójában bűnügyi sorozatról van szó, de a háború nemcsak kulissza az elmosódó háttérben, hanem ezer szállal szövi át a fő- és mellékalakok életét, sőt a bűncselekmények legtöbbje - legyen az kémkedés, feketézés, szabotázs vagy akár munkahelyi zaklatás, műkincslopás vagy férjgyilkosság - is ezzel függ össze. Hónapról hónapra haladva az ország hadba lépésétől, a jegyrendszer, az elsötétítés bevezetésétől, a menekültek érkezésétől és az "ellenséges idegenek" internálásától az angliai csatán át a normandiai partraszállásig a Foyle háborúja történelmi ismeretterjesztésként is megállja a helyét. Amerikában erre ráerősítve rövid összefoglalásokkal vezették be az egyes epizódok vetítését.
Természetesen nem láthatunk nagyszabású csatajeleneteket, tengeralattjáró-ütközetet és hasonlókat, végig a hátországban vagyunk, a dél-angliai Hastingsben (ami Midsomerrel ellentétben valóságos kisváros Sussexben, Londontól valamivel több mint 100 km-re). Ennek a körzetnek a főfelügyelője Christopher Foyle első világháborús veterán és "grammar school boy" (kb. gimnáziumi végzettségű, első generációs gentleman), aki többször is hiába jelentkezik katonai szolgálatra, a felettesei a korára hivatkozva elutasítják - amit nagyon gyorsan megbánnak, amikor a törvényt és igazságot feltétlenül tisztelő Foyle kíméletlenül eljár a felső tízezer korrupt tagjaival szemben.
A felügyelő két közvetlen munkatársa (és a sorozat állandó szereplője) Samantha "Sam" Stewart, a cserfes és talpraesett katonalány és Milner nyomozó őrmester, aki a balsikerű norvégiai hadműveletekben, Trondheimnél elveszítette a fél lábát. Foyle özvegyember, egyetlen fia, Andrew a RAF pilótája, így első kézből kapjuk a légügyi információkat, míg a tengerparti helyszín a csatornán folyó hadműveletekre ad közvetlen rálátást. Teszem azt, a 2. rész, A Fehér Toll a Dinamó hadműveletre, amely a brit expedíciós hadtest - és a németek ellen tovább harcolni kívánó franciák - evakuálását célozta Dunkerque-ből. A haditengerészetnek az első etapban mindössze nyolcezer főt sikerült kihajóznia, de ekkor megmozdult az egész ország: a rombolók mellett polgári kishajók és halászbárkák, mindenféle csotrogányok tömege lepte el a csatornát, amelyek egy héten át megállás nélkül hozták a "fiúkat"; s noha ezek jó része nem bírt többet szállítani egy-két tucat embernél, "június 4-re, mire az utolsó hajó is elhagyta Dunkerque partjait, 337000 szövetséges katonát sikerült megmenteni" - írja erről John Keegan monográfiája -, akik nélkül az angoloknak esélyük sem lett volna az ellenállásra.
Külön érdeme a szériának, hogy Nagy-Britannia második világháborús részvétele nem hőseposzként és átmeneti hullámvölgyekkel nehezített diadalmenetként jelenik meg benne. Helyet kapnak az olyan kínos, szégyenteljes mozzanatok is, mint a csőcselék menekültek és idegenek ellen rendezett pogromjai; az úri osztályok egyes tagjainak nácibarát érzelmei és tevékenysége, akik alig várják a német megszállást; a szolgálat megkerülése vagy a háborús nyerészkedés különböző módozatai.
Az alkotók,
élen a széria egészét fő szerzőként jegyző Anthony Horowitzcal, nem spórolják ki az anyagot a bő másfél órás, nagyjátékfilm terjedelmű epizódokból. A 3. részben például a következő ügyekben nyomoz Foyle, amelyek szálai végül összekapcsolódnak: egy lelkiismereti szolgálatmegtagadó halála a börtönben; egy nagy hatalmú bíró fenyegető levelet kap, majd megölik; ugyanott gyanús körülmények között meghal egy Londonból evakuált proligyerek; az idegenellenes hisztéria helyi megnyilvánulásaként felgyújtanak egy olasz vendéglőt. A 4. epizód, A Sas napja (Adlertag, lényegében az angliai csata kezdete) olyan történelmi izgalmakat kínál, mint a saját fejlesztésű radarhálózat, a "honi lánc" beüzemelése.
A véresen komoly témák dacára a Foyle háborúja nem nélkülözi a humor különféle változatait és a szórakoztató elemeket. Fő élvezeti értékét mégis a remek figurák és a bőrükbe bújt, nem kevésbé remek színészek adják. Bár kezdetben riasztott, hogy a nagy sikerre és a címszerepben sztárrá előlépő Michael Kitchenre építve a háború után is folytatni akarják a sorozatot, jobban belegondolva rájöttem, hogy végtére a negyvenes évek második fele vagy az ötvenes évek is történelem, amelynek megmutatásához ugyancsak kosztümbe kell bújni.
Az epizódok péntek este nyolckor kezdődnek a Hallmarkon, az ismétlések pedig vasárnap este tízkor.
