"Tudja, mi az én életem nagy tragédiája? - kérdé egyszer Oscar a barátját, André Gide-et. - Hogy a zsenialitásomat az életembe vittem bele, a műveimbe meg csak a tehetségemet." Oscar Wilde sok ilyen jót talált ki, az se semmi, amit a halálos ágyán bírt mondani, Tandori Dezső fedezte fel (egy kukában), és adta közre: "Vagy én, vagy a tapéta. Kettőnk közül az egyiknek mennie kell." Oscar kortársa, cimborája volt Verlaine-éknek, imádta szintén a botrányt, pukkasztani a polgárt, hörögtetni a filisztert, csakhogy ő - és ez volt a másik nagy tragédiája - nem a szabad szellemű Franciaországban született. A következményeket ismerjük, két év kényszermunka a readingi fegyházban.
Már most a művek, hogy zseniálisak-e vagy csak tehetségesek, ezen el lehet vitatkozni, a Dorian Gray arcképének, A boldog herceg meséinek, pár versének kinéz a halhatatlanság, a darabjai műsoron vannak, újra meg újra előveszik őket bulvár- és drámai színházak, Hollywood mozit csinált belőle. Legjobb drámai művének a Salomét tartják, amely már a maga idejében is olyan nagyságokat ihletett meg, mint Beardsley vagy Richard Strauss.
Kamondi Zoltán is ezt a darabot rendezte meg Miskolcon, de előbb jól átírta. Minden joga megvolt rá, hiszen Wilde eredetije is csak átirat egy még eredetibből. Annál eredetibbet nem ismerünk, bár Thomas Mann szerint a Biblia is csak egy merítés a múltnak mélységes mély kútjából. Kamondinak a mítosz kellett Oscar Wilde drámájából, a hétfátyoltánc, Heródes, a véreskezű és vérfertőző zsarnok meg Keresztelő Szent János feje ezüsttálcán. Alaptörténetet emelt ki a kútból, de húzás közben kétszer megállt a vödörrel, hogy századunkból is hozzámerítsen. A régi mese egy haláltáborban folytatódik - ahol Heródes a táborparancsnok, Salome középkorú orvosnő, Jochanan fogoly - és az ezredvégen fejeződik be, ugyancsak Közép-Európában. Bár ez nem olyan biztos. Másfelé is vannak maffiózó Heródesek, sportcsarnokban evangelizáló vagy rocksztár Jánosok, csavargó vénasszony Salomék.
Hatalmas mobilt épített, installált a színpadra Ferenczfy Kovács Attila, mintha egy óriás óra belsejében menne a játék, létrák, kerekek, traverzek között. Az óralap fordulása jelzi a színváltozást, amely itt egyik időből a másikba vezet. A kíséret nem Richard Strauss, hanem Melis László zaklatott, stilizált ezredvégi zenéje, a hétfátyoltáncot Bozsik Yvette koreografálta. A színészektől erős koncentrációt kíván a folyamatos jelenlét más és más alakban. Egy dalszínházban jutalomjátéknak mondták volna Margittai Ági hármas szerepét, lepusztult vénasszonyból hervatagon is vonzó királyi asszonnyá, majd a hatalom, halál, erotika köreiben parancsnokló és alávetett náci nővé alakul oda és vissza. A rühes, eszelős és észbontó prófétát Kuna Károly játssza, de neki éppenhogy azonosnak kell maradnia minden időben. A testvér- és tömeggyilkos Heródest Szerémi Zoltán adja; királyként puha és élveteg, az élet királyaként tök idegbeteg; Gary Oldman szokta ilyesmire venni a gengsztert. A fiatal Salomét játszó Létay Dórának muszáj szépnek lennie (az), de ez kevés volna az üdvösséghez, ha nem tudna még romlott és ártatlan is lenni, egyszerre. Egyébként a Saloméban nincsen szobalány meg harmadik alabárdos szerep, mert a mellékalakok, az egy mondatok is visszajátszanak, nyomatékot kapnak. Például a Heródes udvarában vég nélküli istenvitákba merülő zsidók ugyanazt folytatják Auschwitzban, amit Krisztus előtt, alatt és után. Mindezt Oscar Wilde szavaival, mert minden látszat ellenére Kamondi a lehető leghűségesebb maradt a szöveghez. Kicsit beleerősített Szini Gyula helyenként avíttas fordításába, de amúgy csak az idővel és a szituációkkal játszik szabadon. Ugyanazt teszi, mint előtte Oscar Wilde. Saját korához és kortársai tapasztalatához igazítva rekonstruál egy alaptörténetet, színpadra ír, színpadra állít egy teljesen mai drámát. Még Oscar szellemét sem felejti el megidézni, amikor a sötét öltönyös, szemüveges impresszárió imígyen szólítja mikrofonhoz az énekes-igehirdető Jochanant: János, jelenés!
Bori Erzsébet
Az előadásból készült tévéjáték látható április 26-án, szombaton, 20.15-kor a TV 2-n.
