Zene

Volt egyszer egy fiatalember, John Zorn nevű. Zenésznek tudta magát, és leginkább szaxofonon nyomasztotta radikális ügyeivel a New York-i művészvilágot. Aztán bejött a posztmodern, s annak az élharcosa lett. Számtalan maszkot vett magára, készített hagyományos dzsesszalbumot Sonny Clark emlékére, színtiszta improvizációkat Derek Bailyvel, elmerült a japán kultúrában, hardpornó filmekhez rögzített hanganyagot, valamint megmártózott a metál világában. Bármilyen irányba fordult, a legjobb dolgokat művelte, és könynyű szívvel lépett tovább rajtuk. Közben pedig kultfigurává vált.

Sok jó és jópofa ötlet van ebben az előadásban, amelyet a kijevi illetőségű Szergej Maszlobojscsikov rendezett az Új Színházban. Nem lehet lemaradni egyikről sem, még ha olykor kihagy is a figyelem: mindet ismétlik, olyikat többször is.

Prózai műveit a diktatúrák mindenkori ellenzéki olvasói vegyes érzelmekkel fogadták: a népi írók arszlánjának rétegesen takart élet- és életműrendje ugyan részben megfelelt a népi olvasók várakozásainak, hiszen Illyés a "magyarság" érdekeit vélte képviselni, de unos-untalan "forradalmat" emlegető, rabiátusan baloldali hanghordozása, a mozgalom őskorát idézgető témaválasztásai, a közmarxista rabulisztikát aggálytalanul tükröző, laikus megszólalásai a hatalom rokonszenvét is biztosították számára. A hitelgörbe magaspontján ragyogó Puszták népe óta (1936) keletkezett alkotásokban, úgy rémlett, egyre erősödik az ernyedetlenül a "nép"-re hivatkozó, szemlátomást vezéri szerepre áhítozó, ingerült plebejus hangja, aki aztán a zsarnokság évtizedeiben mértéken felüli hallgatással, mosolygó betagozódással, kitüntetett öntudattal hagyta említetlen - amolyan "dölyfös egyetértéssel" - a hatalom több évtizedes vetemedéseit. A puszták szavahihető hírnöke fokonként merevedett abba az áldatlan szerepbe, amely őt előbb paraszti néptribunná, később a "nemzet" szószólójává, "fejedelemmé", majd a "legmesszebb látó magyar"-rá mesterkedte. Több helyütt is említi: Babits Mihály, századunk egyik legfényesebb elméje élete végéig képtelen volt felfogni, hogy a társadalom osztályokra tagozódik. Nos, Illyés pedig mindhalálig képtelen volt túllépni saját osztályszemléletén, s utókorából úgy látjuk, hogy a babitsi egyetemességeszmény igazságából egy árnyalatot sem áldoznánk fel számtalan illyési belátásért. Életművének háború utáni része egyetlen terjedelmes

Ha Gellér B. István műveit gyorsan és takarékosan akarnánk elhelyezni a huszadik század negyedik negyede óta oly élénken jelentkező történetfilozófiai gyökerű alkotások sorában, vagy ellenkezőleg: megpróbálnánk kiemelni sajátosságukat a többi historikoanalitikai munkával szemben, úgy azt mondhatnánk, hogy Gellér a talpáról a fejére állítja Thomas Mann közhellyé szomorodott mondatát, miszerint mélységes mély a múltnak kútja. Gellér B. tárgyait, grafikáit és szövegeit vizsgálva ugyanis az az ember benyomása, hogy a mester felfogása szerint magasra nyúló víztornya van a múltnak, melyből le-lecsöppen miránk egy-egy adag passzé, amit aztán önkezűleg mér ki nekünk a jelen söntéspultjánál, szelíd komolysággal, de engedékenyen.

Hiába számít már lassan egy évtizede megszokott dolognak, hogy egyre több hardcore-zenekar játszik voltaképpen "színtiszta" metált, mégis meglepő, ha ennek során új metálműfajokat alkottak meg, méghozzá a hardcore-színtéren belül. Pedig így esett ez a nemrég új lemezzel jelentkező Calibannal és a Cataracttal is, a német nyelvterület két legelismertebb metalcore-exportjával.

Drága hölgyeim és uraim, önök egy lagzi vendégei. Most éppen áldást oszt a rabbi, úgyhogy egy kis csendet kérnék szépen, de aztán törhetnek a poharak, nyomulhat a vőfély, s mihelyt a lovak közé csapnak a klezmerek, táncolhatunk a rogyásos elragadtatásig. Az ifjú párnak, nyilván ezzel kellett volna kezdenem, Solomon és Socalled a neve, szintén zenészek, csak az egyik hegedűs, a másik meg dj. Ez egy ilyen lagzi: itt most a klezmer és a hip-hop frigye köttetik meg éppen, szeretettel gratulálunk hozzá, tartsa meg őket egészségben (a szürke hétköznapokon is) az isten.

Hazai nyersanyag + magyar remixerek = ígéretes eredmény!

AZionnak (állítólag) már csak 24 órája van hátra - még öt-hat óra a lapzárta, szerintem ráérek akkor is a megmentésére indulni, nem kell kapkodni. Ha önök ezt olvassák, megnyugodhatnak: nincs semmi baj, megint megúszták. De mi van, ha elszúrom, vagy hagyom az egészet, ott egye meg a fene: egy Zionnal kevesebb. De veszett-e több Mohácsnál?

Pár éve az egész világ megtudhatta, mit is csinált kevéske szabadidejében Clinton elnök az Ovális Irodában. A New York Times tényfeltáró újságírói által jegyzett, tavaly magyarul is megjelent könyvből az is kiderül, hogy az elnök szenvedélyesen falta a baktériumfegyverekről szóló szépirodalmat és krimiket, köztük Tom Clancy Szivárvány kommandóját és Richard Preston A Kobra-ügy című könyvét. Míg Clinton "hobbija" miatt a tradicionális hadsereg vezetői és lobbistái vonakodva ugyan, de számoltak egy esetleges biológiai hadviselés lehetőségével és veszélyeivel, addig Bush elnök hatalma már elég volt arra, hogy a gyanúból tény, majd érv legyen a mostani, Irak elleni háború megindítása mellett.

Miközben olvasgattam a könyvet, úgy éreztem, lassan süppedek. Na nem, nem jár hozzá félgrammos melléklet, mint annak idején a Pifhez haletető csúzli meg viszketőpor, csak éppen elábrándoztam egy kicsit arról, hogy mennyivel több céltalan kiadványt képes felvenni az amerikai könyvpiac, mint a hazai, és ettől a témától rögtön nagyon elálmosodtam. Álmomban egy verőfényes május eleji napon, amikor az anyukáját mindenki nagyon tiszteli, a Vörösmarty tér integető transzparensei között feltűnik Brian Preston. Igaz, elég szerencsétlen irányból közelít, de ő erről mit sem tud: kóstolni jött és örülni, azt hitte, lehet; gőzölgő szívvel lépked a tömegben, úti szótárában keresgél picit, aztán hirtelen felindulva a leglelkesebb nagyi fülébe kiáltja: Engedd a fűt! A hatás azonnali. Miután kiöblítette a pólóját a reptéri klotyóban, Preston nagyon gyorsan húz vissza Kanadába, hogy

Régóta furdalt a kíváncsiság, mit felelne a lányok anyukája, ha élne, Másának arra a kérdésére, hogy vajon ő is szerette-e Csebutikint, amiként a férfi őt. A C-t-lina Buzoianu által rendezett előadásban kaptam egy választ - "nagyon" -, de nem hiszem el, viszont már nem is vagyok kíváncsi.

Baker Oklahomában született 1929-ben, de az ötvenes évek eleje már New Yorkban érte. Előbb a nehéz életű Charlie Parkerrel játszott, aztán Gerry Mulligan - zongara nélküli - kvartettjével vált ismertté. Az évtized közepétől saját együtteseivel tűnt fel. A nyugati parti "cool" megtestesítője volt, és az is maradt, mert függetlenül az aktuális irányzatoktól - hard bop, free, dzsesszrock -, ő csak a saját nótáját fújta. Továbbá annak a dzsanki dzsesszzenész-generációnak a megtestesítője volt, melynek tagjai nem a jó nevű egyetemeken, hanem a füstös éjszakai klubokban tanultak zenélni, nem volt PR-főnökük, viszont mélyen elmerültek a tudatmódosító szerek világában.

Nyilvánvaló a kapcsolat, és több mint szimbolikus a kettőzött súly: ez a válogatás először ugyanazt a kérdést veti fel, amit a (három hónappal ezelőtti) The Raven is: Ki vagyok én? A szembesülés, a gyökerek - a számvetés kérdését. Csak míg A holló esetében a Lou Reed-életmű irodalmi háttere tűnhetett ki, addig e kérdésre a NYC Man (százötven perce) Reed meghatározó dalaival válaszol. Az első Velvet Underground-albumtól a The Ravenig, vagyis harminchat esztendőt ölelve fel.

Egészen elképesztő az a felhajtás, ami a Turbonegro körül zajlott az elmúlt néhány évben: a zenekar 1998 végén oszlott fel, majd eltelt néhány hónap, és egyszerre (a Therapy?-tól a Queens Of The Stone Age-ig) szinte minden második épkézláb zenekar arról nyilatkozott, hogy Turbóék lemezei pofozták helyre a hitét a tiszta rakendrollban. Egy-egy norvég fesztiválon mindennapos eseménnyé vált, hogy a fellépő sikercsapatok Turbonegro-feldolgozással tisztelegjenek a helyi legenda előtt, de a rockkedvelő közönség is kitett magáért: szerte a világon sorra alakultak a rajongóklubok (azaz a Turbojugendek, a zenekar politikailag nagyon nem korrekt világához illő megnevezéssel), hogy az egyenfarmerszerkós szurkolók egyesült energiával fejezhessék ki hódolatukat. Nemrégiben az egyik sajtófotó-kiállításon magunk is szembesülhettünk a Turbonegro divatteremtő erejével: az egyik pályaművön jóravaló német fanok a "Turbo-golf" névre hallgató szabadidős tevékenységet űzték, azaz a jellegzetes denimegyenruhában ütötték a labdát egyik háztetőről a másikra.