Nyilvánvaló a kapcsolat, és több mint szimbolikus a kettőzött súly: ez a válogatás először ugyanazt a kérdést veti fel, amit a (három hónappal ezelőtti) The Raven is: Ki vagyok én? A szembesülés, a gyökerek - a számvetés kérdését. Csak míg A holló esetében a Lou Reed-életmű irodalmi háttere tűnhetett ki, addig e kérdésre a NYC Man (százötven perce) Reed meghatározó dalaival válaszol. Az első Velvet Underground-albumtól a The Ravenig, vagyis harminchat esztendőt ölelve fel.

Nyilvánvaló a kapcsolat, és több mint szimbolikus a kettőzött súly: ez a válogatás először ugyanazt a kérdést veti fel, amit a (három hónappal ezelőtti) The Raven is: Ki vagyok én? A szembesülés, a gyökerek - a számvetés kérdését. Csak míg A holló esetében a Lou Reed-életmű irodalmi háttere tűnhetett ki, addig e kérdésre a NYC Man (százötven perce) Reed meghatározó dalaival válaszol. Az első Velvet Underground-albumtól a The Ravenig, vagyis harminchat esztendőt ölelve fel.

Ennek a harminchat évnek, ennek a harmincegy dalnak aligha a címadó szerzemény a legfontosabbika, mégsem fest rosszul a borítón, elvégre Reed mitológiájának New York City nemhogy a közege, de egyenest az esszenciája: Andy Warhollal és Delmore Schwartzcal, a narkósokkal és a transzvesztitákkal, az önpusztítással és a paranoiával. Meg persze a belőlük fakadó rock ´n´ rollal. Tessék csak belőni ezt az irányt, és számról számra haladva hamarosan összeáll a "térkép", olyan útjelző cölöpök érintésével, mint például az I´m Waiting For My Man, a Heroin, a Walk On The Wild Side, a The Blue Mask, a Berlin, a Coney Island Baby, a Perfect Day vagy a Dirty Blvd. Megrázó, sőt könyörtelen városnéző túra kínálkozik, de magára vessen, akinek az ilyesmi nem kedvére való.

Mivel a Reed-lemezek többsége financiálisan jókorát bukott, aligha gondolhatta az RCA lemeztársaság, hogy kaszálni fog e gyűjteménnyel. Ez már ugye önmagában is csábító, de jobbat mondok: a NYC Man egyetlen CD áráért megkaparintható, és ha ez sem elég: maga Lou Reed szemezte ki. Minek következtében beférhettek a keretbe a kevésbé rádióbarát anyagai is, így a (trombitás) Don Cherryvel közös The Bells miniszimfónia vagy a - tematikájában a Walk On The...-höz kötődő - minimálcsellós Street Hassle, nem beszélve az I Wanna Be Black vagy a Heroin koncertfelvételéről.

Természetesen nincs olyan kompiláció, ami után ne merülne fel: miért maradt ki belőle ez és ez a dal. Most is eljátszhatunk a gondolattal, ha nagyon sok időnk van, de ha szabad, egy előremutatóbb javaslatom is van. Lassacskán tessék még beszerezni a Berlin, a Songs For Drella és a Magic And Loss albumokat, tokkal-vonóval. Nem nagyon lehet ráfizetni. És akkor már, tényleg, majdnem minden kiderül Reedről.

Marton László Távolodó

RCA/BMG, 2003