Zene

Nyolc kis kritika

Ha akad igazán kacskaringós pályát bejárt előadó, akkor Sinead biztosan az: lassan húsz éve (egészen pontosan 1987-ben) jelent meg az akkor még csak 21 éves előadó első albuma The Lion And The Cobra címen, néhány évvel később már-már szupersztár státusban tűnt fel a médiában, amire maga is rá-ráerősített a maga sajátos módján: markánsan szentségtörő gesztusait, mint az előző pápa fotójának szétszaggatását, milliók láthatták. Ez az este már csak azért is érdekes, mivel ugyanebben a tévéműsorban (Saturday Night Live, Tim Robbinsszal mint házigazdával) már 1992-ben elénekelte a Bob Marley előadásában híressé vált Wart - aminek egy újabb verziója felbukkan legutóbbi, alant méltatandó albumán is.

Alkalmasint nem a zenei meglepetések hajszolása, nem is a katartikus bódulat óhaja csalta a nem éppen meghitt, nem is emelkedett hangulatú helyszínre a közönséget. Korosztályos rendezvény ígérkezett itt, átlagon felüli merítéssel - az önök tudósítójának jóvoltából is - őszes lófarokból, gondterhes középvezetői arckifejezésből, alkati jovialitásból.

Ha a film saját nemükhöz vonzódó hősei New York-i szobrászművészek lennének, valószínűleg nem jön annyira zavarba az akadémia... Csak hát két cowboyról szól a mese.

Manapság minden olyan szerzőnek, aki alkoholizmusát, kábítószer-függőségét vagy éppen válogatott perverzitásait igyekszik közkinccsé tenni, kijár a "kult" jelző. Hajnóczy Péter (1942-1981) lemaradt erről, s valószínűleg ez lett a veszte. Neki inkább mítosza volt: a "régi" Mozgó Világ köre váteszként tekintett a "jó családból" származó, ám mégis a segédmunkás-sorsot választó (?) fiatalemberre, akinek életmódja, "szabadsága" egyszerre volt irigylésre méltó és visszataszító, munkássága pedig eleinte reményt keltő, majd egyre kiábrándítóbb.

Aki sokat néz Lars von Triert, könnyen úgy marad. Meglát egy olajfúró tornyot, egy üzemi balesetet, és rögtön a Hullámtörésre gondol, a rángatózó kameramozgás akarva-akaratlanul dogmásokat idéz fel neki.

Oroszország mindig más volt, mások a fényei, a csendjei, az esélyei és a reakciói, más az ideje, ezt legalábbis Tarkovszkij óta biztosan tudjuk. Az idén harmincéves ifj.

A fél Budapest Klezmer Band a díszlet tetején üt tanyát az Operettszínház új produkciójában - a praktikus szempontok érvényesítése mellett nyilvánvalóan tisztelgő utalásképp a valóban zsánerújító zenés színmű legismertebb nemzetközi előképére. A hangászok másik fele a zenekari árokban rezideál, s ott veri ki a dallamokat zongoráján maga az újdonsült musicalszerző, Jávori Ferenc Fegya is.

Le merném fogadni, hogy Szabó Réka, a kortárs mozgásszínház egyik érdekes alkotója soha életében nem látta Csurka István Döglött aknák című komédiáját (vagy tán szatírának nevezték bemutatása idején, 1971-ben?).

Be kell vallanom, gyermekkorom óta rajongok a térképekért. Máig emlékszem az első, kissé randa, szürke borítós világatlaszra, melyet természetesen még derekasan kidekoráltam - utódai inkább maguktól estek szét a sűrű használat során.

Filozófiai monográfiát írni komoly vállalkozás. Három jelentősebb iskola létezik.

A szépségversenyzés oly igen megtépázott ontológiai státusát megannyi újítással próbálták már helyreállítani. Intellektuális erőpróbával párosították e korábban szigorúan egytényezős nyálcsorgatást, elit modellválogatássá vagy éppen világjobbító misszióvá fazonírozták át, s létrejött a tematikus szépségverseny műfaja is.

Nyolc kis kritika

A nyolcvanas-kilencvenes évek világszerte ismert hungarikuma volt a Vágtázó Halottkémek, mely a punkzenét keleti sámánénekre emlékeztető motívumokkal és magyar népzenei elemekkel vegyítette.