Az önök tudósítója számára a program a meghirdetettnél korábban rajtolt, mégpedig egy közeli, kifli formájú étteremszegmentumban, mely a sajtótájékoztató helyszínének egyfajta előteréül szolgált. Minthogy azonban a jó Eric egyre csak késlekedett a soundcheck miatt, na ja, a soundcheck, hát az elhúzódik, igen. Maga a tájékoztató egyszerre volt szikár és meghitt a fullasztó szeparéban, melyet a tíz székkel körülvett asztal teljesen kitöltött, úgyhogy várakozásunk tárgyát a test-a-testtel típusú szoroskodás örömével üdvözölhettük. Apropó, fullasztó: megtudhattuk, hogy az asztmája miatt költözött a nevadai sivatag szomszédságába, ha már a Szaharába, úgymond, nem költözhetett.
Főként bluesügyben okvetetlenkedtünk a pezsgőnek éppenséggel nem nevezhető társalgás során, legújabb lemezére utalva (vö. A nagy dobás, Magyar Narancs, 2006. február 9.). Eric Burdon számára a bluesnak az egyszerűség, az átláthatóság a legmegejtőbb vonása, és az elektromosság elterjedése előtti időkbe nyúló gyökérzetéből a villanyhangszerek korában új hajtások sarjadhattak ki, amely összefüggésben Muddy Waterst említette korai rajongása tárgyaként. Megejtő módon ennyi év után még mindig dicsekvése tárgya, hogy az idők során személyesen is megismerhette egykori idoljait, John Lee Hookert vagy Jimmy Witherspoont. Egyébként meg bőven van annyi tartalék a klasszikus bluesszerzeményekben, hogy önismétlő saját dalok helyett inkább ezeket énekelje, hogy "inkább elsőrangú énekes, mint másodrangú dalszerző" legyen. Magabiztos beszéd, még szép, hogy megengedheti magának!
Aztán a PeCsa, rég találkozott haverok cimborálnak, úgy maradt baráti társaságok, és minden csoportban legalább egy ember, akinek - két tenyérrel mutatják a sor hosszát a polcon - "kábé ennyi" Eric Burdon-lemeze/CD-je van. Odabent már játszik az alkalomhoz és érdeklődéshez kevéssé illő ifjú előzenekar. Tripdavon a nevük, mint ez némi bennfentes kérdezősködés után kiderül, nyomják lelkesen, kicsit alternatív, karakterében kevéssé markáns a zenéjük. Aztán várakozunk és na, végreÉ
A program nem mondható aggodalmasan kimódoltnak: bele, rögtön a közepébe! A Don't Let Me Be Misunderstood a kezdő szám, afféle keménykedő, spanyolos gitárrávezetéssel, tudják, amelyik úgy lett annak idején slágerlistás, hogy a felvételen az I'm just a soul kezdetű refrén magas hangjai hamisak voltak, arcpirítóan és kérlelhetetlenül, na és! És így tovább, We Gotta Get Out Of This Place és persze, megkerülhetetlenül és kötelező módon a Felkelő nap háza. A nyolcvanas években különféle formációk élén német kisvárosi kultúrházakban turnézgatva negyedórás előkészítő monológokat kanyarított a kötelező ráadásként előadott darab elé, miszerint elege van, ezerszer elénekelte már, nem bírja, utálja, annyira, de annyira unja, please, ne kelljen, közben persze egyre félreismerhetetlenebbül lüktetett alá az akkordmenet, aztán meg a nagy közös üvöltés, hogy igen, szabó volt az anyánk, ő varrta az új farmerünket, azt' mégis ott bűnösködtünk ama New Orleans-i kuplerájban. De ezen is túljutott vagy túlkergette a producere, egy volt a többi dal között, a fele blues az új albumról, a fele meg jó kis régiség és egyéb jóság, Ike and Tina Turner, Imperial Crowns tapsszünet nélkül szinte, ahogy kell, ahogy elvártuk, lendületesen, a régi hangon. Tisztességes erő, profi, rutinos és odaadó kisérőzenészek, talán a basszusgitáros hölgy lehetett volna valamivel invenciózusabb, de aztán bevettük őt is az Animalsbe. A végén meg, a ráadás ráadása végén, miközben lassan elszivárgott a zenekar a színpadról, a mondott korosztály kórusban énekelte és tapsolta vissza magát, mintha csak egy önismereti tábor sikeres záróakkordjaként, megbékélt mindennapjaiba. Ezek voltunk, ezek vagyunk, és mindez végül is rendjén van így.
PeCsa, március 25.
