A nyolcvanas-kilencvenes évek világszerte ismert hungarikuma volt a Vágtázó Halottkémek, mely a punkzenét keleti sámánénekre emlékeztető motívumokkal és magyar népzenei elemekkel vegyítette. Az együttes élén a polgári foglalkozását nézve csillagász Grandpierre Attila állt, aki szuggesztív előadásmódjával valósággal megőrjítette a hallgatóságát határon innen és túl. A kultikus zenekar 2000 környékén feloszlott, ám tavaly decemberben Grandpierre váratlanul egy új formációval - a Vágtázó Csodaszarvassal - jelentkezett, s a PeCsában egy rendkívül energikus koncertet adott.
Három hónap múltán most ugyanabban az élményben részesülhettünk. Mint kitűnik a névből, a zenekar a VHK folytatásának tekinthető, ám nagy különbség, hogy az elektromos gitárok helyett csupa akusztikus népi hangszert: kobozt, cimbalmot, hegedűt, dudát szólaltat meg. Az ereje és az íze azonban a régi, ahogy Grand-pierre sem változott: sámántánca közben üvölt és sikít. Ahogy a Narancs kérdésére a koncert után elmondta: "Lehetetlen, hogy azt a zenekart, amiben huszonhat éven át zenéltem, aminek a szellemiségét, zenei világát a sejtjeimben hordozom, ne éltessem tovább. A VHK az életem, és ebben az új zenekarban az életemet folytatom tovább. Feltámadtam!"
*
Nos, a feltámadás igazán jól sikerült - Grandpierre közben egy kimondott supergroupra talált. Benne Balogh Kálmánnal (cimbalom) a cimbalomzenekarból, Szokolay Dongó Balázzsal (fúvósok), Geröly Tamással (dob) s Benkő Róberttel (bőgő) a Dél-alföldi Szaxofonegyüttesből, Bolya Mátyással (koboz) a Kárpátia zenekarból, Bese Botonddal a Magyar Dudazenekarból, de most velük tartott Molnár Krisztina (hegedű) és Márton Bernadett énekesnő is, aki a Fohász egy lóhoz és A Zene lakodalma című dalban tűnt fel.
Szépen meg is telt a Petőfi Csarnok, meglehetősen vegyes közönséggel: hátul széksorok az idősebbeknek, akik immár gyermekeiket is magukkal hozták, elöl pedig a fiatalok és - egy szittyasapkás vezetésével - a tombolás.
A csodaszarvas vágtája a közel húszperces Végtelen Egy című számmal indult, s nagyrészt a "Héj-hó" kiáltás ismétléséből állt, így remekül együtt zenghette a terem. "Ez a legjobb koncert, amit hallottam, pedig már több mint százon voltam" - fakadt ki azonnal egy arc a tömegből, s nem is alaptalanul: Grandpierre úgy üvöltött, hogy azt érezhettük, kiugrunk a plafonon.
Persze a várva várt VHK-számok sem maradtak el! A Halló, mindenség!-et a kobzon és cimbalmon kifejezetten borzongató Aláírhatatlan történelem követte, majd a Hunok csatájára került sor. Az akusztikus hangszerektől éppúgy beindulva, mint anno a gitároktól.
Egyszóval valami nagyon izgalmas dolgot láthattunk megint, ami talán CD-n is kijön. És remélhetőleg a nyári fesztiválok szervezőinek is bekattan: van itt egy remek zenekar, amely világzenei és rockfesztiválokra is hívható, garantált sikerrel.
Petőfi Csarnok, március 14.
