Zene

Két hónap leforgása alatt öt nagy európai szimfonikus zenekar tanulta (tanulja) meg Eötvös Péter új, Bartók Bélának dedikált zongoraversenyét, a CAP-KO-t (koncert akusztikus zongorára, digitális zongorára és zenekarra).

Bár korábban inkább a bűn légköre, mintsem az elkövetés módja uralta Spike Lee filmjeit, álmatlan éjszakákat azért nem okozott, hogy a mester figyelmét újabban nem a népek olvasztótégelyének működési zavarai, hanem a tökéletes bűntény dramaturgiai csavarjai kötötték le.

Immár harmadik évfolyamának hajrájánál tart a TV 2 "tehetségkutató" show-műsora; az érdeklődés, a kitüntető közfigyelem változatlannak mondható, ugyanúgy odavagyunk érte, mint az elején - márpedig ilyesmire alig akadt példa a kereskedelmi televíziózás mérsékelten változatos hazai történetében.

Változatlan szöveggel, bármiféle, a kötetet újraértékelő elő- vagy utószó nélkül a közelmúltban jelent meg Hankiss János először 1942-ben kiadott műve.

Nem valószínű, hogy az amúgy a legkevésbé sem időszerű panteizmus reneszánszát jelezné a jelenkori magyar képzőművészetben a mára már igencsak megelevenedett tájképfestészet; nem hihető az sem, hogy a romanticizmus esetleg kortársias újraértelmezéséről lenne szó, vagy - más szempontból - Jean-Jacques Rousseau feltámasztásának vágya motoszkálna motívum gyanánt abban a néhány éve egyre erősebb tendenciában, melynek lényege valamifajta művészies-anakronisztikus, de tagadhatatlanul dekoratív, egyszersmind bölcselmes természetábrázolás.

A holokausztról szóló kiállítás nem a holokauszt. A kiállítás egy konceptuális és struktúrába rendezett, látványként megjelenített reprezentáció. Akkor jó, ha nemcsak az eseménytörténetet, hanem a szakrális, szimbolikus és spirituális tartalmat is megmutatja, érzékelteti.

Nyolc kis kritika

Senki sem lehet próféta a hazájában, hajtogathatnánk a közhelyet, de hát ismerjük a sztorit, így volt ez nem is olyan régen Yonderboijal is.

Amennyiben bárki azt gondolja, hogy egy placebo nem képes orvosságok hatását is feledtetve gyógyítani, máris felejtse el, hogy ez a lemez megjelent! Hasztalan próbálná, úgysem értené meg, hogy a kilencvenes évek végének Angliájában a britpop és a grunge gyökereinek nedveiből táplálkozó Placebo (mely maga is egy sor problémával küzdött az elmúlt években) miért és hogyan akar bárkit is kezelés alá vonni.

Engem nem nagyon érdekel, hogy Roland Schimmelpfennig mélységesen mély művész-e, avagy csak a korszellemmel szinkronban élő, rendkívül ötletgazdag darabgyáros - mindkettőt lehetségesnek tartom, és ha az utóbbi eset állna fenn, azt is becsülöm, mert tehetségesen gyárt. Negyedik drámáját láttam (mármint nekem negyedik; még tizennégy van hátra ahhoz, hogy a fiatal szerző eddigi életművében naprakész legyek), és a mérleg: háromszor jól szórakoztam, egyszer unatkoztam (lásd Magyar Narancs, 2006. január 26.), és mindegyikért egyforma mértékben teszem felelőssé az írót és a rendezőt.

Ha Philip K. Dick a cyberpunk Jézusa, akkor William Gibson minimum Szent Pál. Mielőtt utóbbi rajongótábora megkövezne, ez korántsem rangsor akarna lenni. Ahogy napjaink kereszténységének valósága sokkal jobban levezethető a páli fordulatból, mint a krisztusi genezisből, hasonló a szitu a posztmodern sci-fi eme műfajában is.

Ismerve az olvasás drámai visszaszorulásáról szóló adatokat, talán "felelőtlenségnek" tűnhet piacra dobni egy közel kilencszáz oldalas és 1,5 kg-os könyvet - lemértem, tényleg annyi - Franciaország történetéről, ráadásul úgy, hogy ez még csak az első kötet. Hamarosan azonban rádöbben a lelkes olvasó, hogy nem akármilyen szakembergárda által felhalmozott tudásanyag birtokába jutott, a szerkesztő, Georges Duby neve pedig garancia arra, hogy a Franciaország története I. igencsak jó befektetés volt. A monumentális munka ugyanis fájdalmas űrt hivatott betölteni a magyar nyelvű szakirodalomban; olykor a részletekben is elvesző, multidiszciplináris bepillantást enged egy olyan ország történetébe és rég múlt mindennapjaiba, mely évszázadokon keresztül meghatározó szereplője és alakítója volt Európa és a világ eseményeinek.

"Tiszteletadás a Nemzeti Múzeumnál": felfénylenek a lépcsőfokok, az előtérben négy fiatal - az esemény négy mellékszereplője - várakozik az eléjük helyezett koszorúk mögött. Ünneplő nadrág és alj, fehér ing, nyakkendő - hogyha a kép színes volna, KISZ-vörösnek látnánk alighanem.

Ha az volna a kérdés, hogy harminc John Cale-lemezből melyekre esküszöm, gondban lennék: igazán jó szívvel ha ötöt mernék ajánlani. A súlyosan szikár Music For A New Societyt és a Dylan Thomas-versekre írt szívszorító-szimfonikus Words For The Dyingot feltétlenül, aztán a Lou Reeddel közös Warhol-hommázs, a Songs for Drella jöhetne, és még két koncert: a kimondottan rockos John Cale Comes Alive és a Cale-dalokat egy szál zongorára emelő Fragments Of A Rainy Season.