Előzetesen ez utóbbi zsánerhez soroltuk a hagyományteremtő célzattal életre hívott Miss Classic Hungary 2006 elnevezésű viadalt, melyet a ráckevei Savoyai-kastély ódon falai között rendeztek az elmúlt hét végén.
A nagyralátó kezdeményezés az idén évfordulós Mozartot és korának rokokó módiját ígérte a középpontba állítani, s ez elég is volt ahhoz, hogy képzelmünk bűvös látományiban föltűnjön emez éra szebb keblű közönsége. Estelente mutatós lengyelkét viselnek, a spinéthez ülnek, hogy kecses ujjaikat valamely Bécsben divatos melódiához idomítsák, vagy az érzeménydús Kartigámot olvassák, s a tölcséres ruhaujjakból koronként előkerül egy-egy keszkenő, fölitatandó (a szentimentális korszellem jegyében) alágördülő könnycseppeket. Aztán meg temperamentumos itáliai primadonnát láttunk, aki miután cserfesen kikövetelt még egy kétrészes kavatínát a malackodó maestrótól, odaadta magát a vérmes librettistának. A potrohos kujon abbéruhát visel ugyan, de a gombok és kapcsok titkos tudományának valóságos illuminátusa, s azon sem ütődik meg különösebben az elnehezült szeladon, ha a tüzes vérű cantatrice harangszót hallva azon pőrén kiugrik az ágyból, hogy áhítattal elrebegjen egy Ave Mariát.
Ily túlhevült szenvedelmek közepette zötykölődtünk a ráckevei HÉV-en, hogy a nagy Hildebrandt által épített kastélyban végre fölleljük - csokonaisan tódítva - az élet édesét lehelő leányokat. Elrugaszkodott, mondhatni föllegjáró elvárásainkban azonban csalatkoznunk kellett, hiszen a helyszínen hamarost kiviláglott, hogy élveteg időutazásunk legfeljebb a korai kilencvenes évekig röpített vissza bennünket. A létszámát tekintve akár statisztikai mintavételnek is beillő zsűri élén a valaha szebb napokat látott Palotás Jánost találtuk, aki egynehány elaggott rockzenésztől, élstylisttól és Madarász Iván zeneakadémiai professzortól, valamint eme földrajzi kistérség eminens vállalkozóitól környezve vette érett megfontolás tárgyává az előlibbenő tizenhárom leányasszonyok esztétikai minéműségét. Cythere lélektelenül kommandírozott papnéi névtelenül, csak számmal megjelölve sorjáztak elibénk, hogy a vacsoraasztalok mellől egy-egy meghitt hozzátartozótól megtapsoltassanak. A kifundált koreográfia szerint elébb "Mozart-kori" szolgálólányként (mint megannyi Despina és Susanna) léptek elő, majd a második kör során - ah, mily divattörténeti skandalum! - míderben és francia bugyiban. Ez alkalommal, némileg persze borzongva az anakronizmustól, mindahányan megcsudálhattuk "a leányi nemnek hatalmas ékességeit", ám erről ildomtalanság lenne hosszasabban szólanunk. Utoljára pedig parókásan, francia rokokó estélyiben vonultak fel a nagy sokára mégiscsak nevesített, de azért mindvégig némajátékra késztetett hölgyek.
A szépségverseny eredendő stílustalanságát a vigasztalan kultúrprogram fokozta egészen a szélső paroxizmusig. A neves fővárosi művészek kitettek magukért: Mága Zoltán és a Princess vonóshármas elsőnek a nagy g-moll szimfónia ismert kezdőtételét degradálta, hogy utóbb Lloyd-Webber-, Sting- és Lionel Ritchie-számokkal rombolják le a jó ízlésbe meg a tiszta hegedűhangzásba vetett hitünket, a Mini és Maxi artistapáros pohos tréfákkal kísérletezett, s ráadásképp volt egy tenorista is. Vadász Zsolt személyében úgynevezett kulturált operaénekes lépett a példásan illemtudó közönség elé, hogy előadjon egy-egy népszerű áriát a Cos“ból, illetve a Varázsfuvolából. Fájdalom, nálunk kulturált tenoréneklés alatt szinte mindig a felette csekély terjedelmű hangot kulisszahasogató manírokkal ellensúlyozó előadásmódot szokás érteni, s Vadász produkciója sem jelentett kivételt e dőre balszokás alól.
A kalóriadús vacsoraszünetet kihasználva a zsűri szerét ejtette a döntéshozatalnak, s az eredmények ünnepélyes kihirdetésével közmegelégedésre berekesztetett ez a fokozottan helyi érdekű szépségmustra. A vitathatatlanul kellemdús hölgyek (nekik igazán nincs miért röstellkedniük!) legalább egyszer mindannyian felölthettek néhány (valamilyen) korabeli ruhadarabot, s lefotóztathatták magukat a leendő unokák megjósolható örömére. Mozartnak - ez most nem valami vad feltételezés - vélhetőleg tetszenének ezek a lányok, ám hogy az egész estét miként aposztrofálná, józan fővel aligha kikövetkeztethető. De nagy francia kortársa, a polihisztor Buffon egyszer mintha mondott volna valamit a stílusról meg az emberről, mely aforizmája kisebb módosításokkal talántán erre a faramuci estére is ráillenék.
