Szakállunk volt - Sinead O'Connor: Throw Down Your Arms (lemez)

  • - minek -
  • 2006. március 30.

Zene

Ha akad igazán kacskaringós pályát bejárt előadó, akkor Sinead biztosan az: lassan húsz éve (egészen pontosan 1987-ben) jelent meg az akkor még csak 21 éves előadó első albuma The Lion And The Cobra címen, néhány évvel később már-már szupersztár státusban tűnt fel a médiában, amire maga is rá-ráerősített a maga sajátos módján: markánsan szentségtörő gesztusait, mint az előző pápa fotójának szétszaggatását, milliók láthatták. Ez az este már csak azért is érdekes, mivel ugyanebben a tévéműsorban (Saturday Night Live, Tim Robbinsszal mint házigazdával) már 1992-ben elénekelte a Bob Marley előadásában híressé vált Wart - aminek egy újabb verziója felbukkan legutóbbi, alant méltatandó albumán is.
O'Connort a zenei és a spirituális útkeresés utóbb egyre távolibb utakra vezette: készített egy-két, a koraiakhoz képest tán kevésbé jelentős albumot - néhány figyelemre méltó dal azért valamennyin akadt -, s akkor még nem is szóltunk másokkal közös, emlékezetes kollaborációiról, mint például a Massive Attackkal közös munkáról. Néhány év hallgatás után aztán Sinead O'Connor Jamaicában lelt rá a keresett lelki tapasztalatra és zenei inspirációra - ennek dokumentuma a tavaly október 4-én megjelent Throw Down Your Arms. Neves dátum ez, elvégre 1963-ban pontosan e napon szólalt fel az etióp uralkodó, a rasztafári vallás által szentként tisztelt négus, Hailé Szelasszié az ENSZ közgyűlésén. (A nem elkötelezett megfigyelőnek ő ugyan csak egy szokásos afrikai zsarnok - akit különösen szánalmas módon puccsoltak meg saját, nála sokkal rettenetesebb, amúgy tudományosan szocialista katonatisztjei: de hát a fene lát a sok raszta mögé.)

Az új Sinead-lemez igazi tribute: a sajátos jamaicai dalkultúrának a gyöngyszemeit, igazi reggae-klasszikusait énekli a maga egyedi, senkivel össze nem téveszthető hangján. Visszatéréséhez ez az ötlet úgyszólván tökéletes: a szelekció hibátlan, az előadásmód nemkülönben: elsőre tán meglepődik a helyi daloskönyvben már járatos hallgató, ám gyorsan rááll a sajátosan újszerű hangzásra, s onnantól szinte már utaztatja a lemez. S hogy a hangszerelésben se találjunk kivetnivalót, arra ott vannak az érdemdús kontribútorok: a zenei alapokért a két legenda, a dobos Sly Dunbar és a basszer Robbie Shakespeare volt felelős, ennek megfelelően feszes, jól összeszerkesztett és hangszerelt zenei kulissza felett szárnyalhat a művésznő hangja. A dalok között pedig éppúgy megtaláljuk Lee Perry múlhatatlan klasszikusait (például a különösen szuggesztíven elővezetett Vampire-t vagy a Curly Locksot), mint Peter Tosh örökzöldjeit - lásd a lemez tán első számú klubslágereként fungáló Downpressor Mant, ezenkívül számtalan klasszikus darabot Burning Speartől (alias Winston Rodney). Természetesen nem maradhatott el utóbbitól a rasztafári vallás megalapítója előtt tisztelgő Marcus Garvey sem, a végén pedig ott a már említett War, amely mintegy meg is koronázza az egész lemezt. S ha ennyi sem lett volna elég: a második CD-n némi biblikus felvezetés után meghallgathatjuk a számok Sly & Robbie-féle visszhangosított dubverzióit: a maga nemében szintén hibátlan darab valamennyi, s kivételesen a vokál sem hiányzik belőlük.

Chocolate&Vanilla/Deep Distribution, 2005

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.