A Menyasszonytánc híven követi Indig színdarabjának szüzséjét: a szép Patkós Nagy Irmáról kisül, hogy lelenc volt, s miután árvaházi papírjai az izraelita felekezethez sorolják a katolikus hitben növelkedett leányt (a zanyja Krausz!), nemcsak közössége taszítja ki, de vőlegénye is elhagyja, s inkább fölcsap közbakának a román királyi hadseregbe. A kissé túlbonyolított, mindazonáltal felekezeti toleranciára kapató cselekmény persze boldog végkifejlettel zárul, hiszen a két fiatal mégiscsak egybekél, s még az Irmát pátyolgató angyali árendás, Herskovics bácsi is összekerül ifjúkori szerelmével, özvegy Blumnéval. Béres Attila ren-dezése ízléssel tálalja ezt a helyen-ként didaktikus, helyenként grand guignolt idézően blőd történetet, s vonzó okossággal segíti kibontakozni a szembetűnően erős szereposztásban rejlő lehetőségeket. Az előadás hatalmas tromfja a - ne féljünk leírni e szót! - zseniális Molnár Piroska (Blumné), aki kikezdhetetlen asszonyi méltóságával s régóta csodált vérbő komikai talentumával hitelesíti e korántsem túlméretezett rollét. Üdén énekel, bájdús keccsel ropja a táncot, s mindeközben önkéntelenül átveszi az uralmat a színpad meg a közönség figyelme (és szíve) fölött. Előadásbéli párját, a Herskovics Ármint formázó Mikó Istvánt rég láttuk ilyen jónak; Gózon és Kabos Gyula színpadi utódaként kellő humorral és még épp elegendő érzelgősséggel tudja le tagadhatatlanul sablonos szerepét. Az idősebb generációkból föltétlenül megemlítendő továbbá Jantyik Csaba és Faragó András élvezetes rabbi-plébános párosa, a pletykás vénaszszonyként színpadra robbanó, a harsányabb színeket előnyben részesítő Lehoczky Zsuzsa, a festményről megelevenedő néhai Blum malomtulajdonos, azaz Benkóczy Zoltán, valamint a máig kislányosan édes Mednyánszky Ági.
Az előadás ifjú szereplői úgyszintén jócskán kitesznek magukért. A megejtően tiszta Siménfalvy Ágota jószerivel feledteti a közönségével, hogy a Menyasszonytánc szerelmi szála mind drámailag, mind zeneileg halovány, míg a kissé hiszteroid tenorú Mészáros Árpád Zsolt elsősorban őszinte játékáért érdemel elismerést. Kerényi Miklós Máté pedig - bár szálfatermetűnek éppen nem mondanánk - mindinkább robusztus táncoskomikussá növi ki magát, s ilyeténképp ezen az estén is több bravúros jelenetet abszolvál. A produkció diadalmát nagyban elősegítik az impresszív, a teljes társulatot átmozgató, förgeteges táncszámok (koreográfus Bodor Johanna és Rogács László), melyeket Túri Erzsébet gusztusos, esetenként a húszas évek Torockójához mérten kissé luxuriózusnak tetsző díszletei között bonyolítanak le.
Sikerült zenéjű musical, jó előadásban. Azesz pónem, aki ezt botormód tagadja.
Budapesti Operettszínház, már-cius 16.
