A könyv jóformán letehetetlen - és nemcsak gördülékeny nyelvezete miatt (ami egyúttal persze a fordító Nádori Lídia érdeme is), hanem elsõsorban a széthullott Harmadik Birodalom háború végi mindennapjainak egyedi szemléletû és hang-vételû megidézése okán. Az orosz katonák természetesen itt is olyanok, mint valamennyi világháborús visszaemlékezésben: egyszerre vadak és érzelgõsek. De Anonyma minderrõl hatásvadászat nélkül beszél. A túlélésért folytatott küzdelemben a világ legtermészetesebb dolga annak a mérlegelése, hogy megerõszakolása után melyik orosznak legyen a kitartottja. A választás a mikroközösség jóváhagyását is élvezi, hiszen az õ biztonságukról is szó van - mint Maupassant Gömböcében, csak itt éppen senki sem undorodik az áldozatvállalótól. Ez a világ rendje azokban a hetekben, éppen úgy, mint mondjuk a következõ étkezés sokszor teljes napot igénylõ megszervezése. E szenvtelen megfigyelõi attitûd lehetséges okára a szerzõ egy 1947-es megjegyzése utal a legegyértelmûbben: "Egyikünk sem viselheti saját áldozat mivoltát úgy, mint valami töviskoronát. Nekem legalábbis végig az volt az érzésem, hogy ami történik, a számla kiegyenlítése."
B. I.
Magvetõ, 2005, 318 oldal, 2690 Ft
*****
Brahms: d-moll zongoraverseny Hogy Beethoven halála után szinte minden klasszikus mûfaj problematikussá vált, azt fényesen példázza Brahms elsõ zongoraversenyének keletkezéstörténete. Az eredetileg kétzongorás szonátának tervezett mû amolyan rejtett szimfóniának bizonyult. Brahms a radikális átdolgozás mellett döntött, belekezdett egy szimfóniába a vázlatok alapján, az elsõ tétel hangszerelésével el is készült, de ez is elakadt. A hosszú kalandok után 1859-ben Hannoverben végre bemutatott darab megbukott a közönségnél, és a szakértõk sem lelkesedtek. Nem csoda, a mû hallatlan nehézsége (mind a zenekarnak, mind a szólistának), óriási terje-delme (a mostani elõadásban 51 perc!) még az Új leglelkesebb híveit is megrémítette. Az elsõ tétel hatalmas ellentétekkel dolgozik, a fenséges bevezetõ téma után annál lírikusabb, intimebb szakasz következik, a második tétel ezt a hangot emeli korálszerû magaslatokba, a harmadik pedig burleszkes, de sosem kabarés lendületével tûnik ki.
A szédítõ mûvet két megszállott viszi most diadalra. Krystian Zimermannak, aki egy nyilatkozata szerint a koncertezést amolyan "mellékterméknek" tekinti, leginkább a partitúra tanulmányozása, nem pedig eljátszása okozza a mennyei örömet. A Berlini Filharmonikusok élére két éve kinevezett Simon Rattle-rõl meg azt állítják barátai, hogy már a bölcsõben is dirigált. Együttmûködésük látomásos, félelmetes energiájú, letaglózó erejû eredményt hozott. Zimerman a zongora hangzását szinte a végtelenbe tágítja, míg a berliniek életre-halálra húzzák, megbabonázva Rattle ördögi szuggesztivitásától.
- csonta -
Universal/Deutsche Grammophon, 2006
*****
Pócs Péter: Plakátmánia Magyarországon a plakát - ellentétben Lengyelországgal - sosem tudott igazán megkapaszkodni az "igazi" mûvészetnek tekintett mátrixban: megrendelésre készült, minõségi, de alkalmazott grafika maradt csupán. Míg a szocializmusban még csak akadtak kulturális meg-bízók (színházak, mozik), a magyar kapitalizmusban egy egyszerû photoshopprogram kezelõje is úgy érezheti, hogy önnön vizuális kliséinek felböfögése elegendõ érv amellett, hogy sematikus látványvilágával terrorizálja az utcán gyanútlanul õdöngõket. Pócs plakátjai azonban sosem a bárgyú elandalodást szolgálják: kritkus és egyéni látásmódja, meghökkentõen nyers képi világa nem csupán meglepi, hanem el is gondolkodtatja a befogadót. Emellett mûveinek szerves része a humor és a játékosság, a vizuális retorika többértelmû verbális elemekkel történõ bõvítése. Összetéveszthetetlen egyéni kézjegyét fedezhetjük fel azon az (egyébként egyetlen, kereskedelmi megrendelésre készült) plakátsorozatán, melyen egy sajtholdat ugató kutyát vagy egy Sajtszabadságot olvasó emberkét láthatunk, vagy a köztéri tisztaságra felszólító, a nyolcvanas években poli-tikai okok miatt be is zúzott Nem bántja a szemét!? plakáton. Pócs mûvészi védjegyét elsõsorban a sógyurmából készült, megfestett szoborcsoportokból felépülõ teátrális jelenetek alkotják, melyeken az emberi testrészek (elsõsorban az óriásira növelt szemgolyó) zsigeri közelsége, az elidegenített és feldarabolt humanitás sokkírozza a közönséget. Politikai plakátjai ugyanilyen szókimondók, s bár készített megrendelésre is pártplakátot, mégis csak egyetlen, önálló és mindennel szemben kritikus pártot képvisel: önmagát. Csakis magának - és persze a közönségnek - készítette el az 1956. október 23-ra emlékeztetõ, egérfogóban vergõdõ, ötágú vérvörös húscafatot ábrázoló alkotását, mint ahogy plakátjainak többsége is saját mûveit reklámozza. És megteheti, mert amit létrehoz, az kimeríti a plakátmûvészet fogalmát.
- dck -
Budapest Kiállítóterem, április 2-ig
*****
Milánó-San Remo Hogy itt a tavasz, annak bizony sok jele van, de a legbiztosabb az, hogy már nem adok enni a madaraknak. Állítólag még ennél is biztosabb hírnöke a kikeletnek a Milánó-San Remo egynapos klasszikus országúti kerékpárverseny. Magam kevés hitelt adok az efféle pletykáknak, jól is néznénk ki, ha Sándor, József és Benedek helyett biciklis futár hozná a melegetÉ Ám ezen a szombaton én is kimelegedtem. A 97. évfolyamánál tartó széria amúgy mérsékelt vaszizdasz, tipikus hajráverseny, lenyomnak a fiúk három-négy kilométer híján háromszázat együtt, aztán 40 centivel nyer, akinek jobbak a segítõi. Virágkorában Ete Zabel dáridózott e tájon, most szirmait szolidan hullajtván egykori konkurense (Alessandro Petacchi) elsõ inasa lett. Az tán valami már, ha valakinek az útját a Tour de France hatszoros zöldtrikósa egyengeti a cél feléÉ Ám ez a valami itt kevés volt. Amire kevesen se számítottakÉ, legkevésbé az érintettek (a rokon szakmákból ismeretes a metódus: a nyúl viszi a puskát - biatlon, nem is csak ha Zajceva nyer). A hajráhíres nagymenõk vidáman cangáztak, csak egymást lesték (a mondott Petacchi az ellenteambõl Boonent és viszont), volt némi szökdösés, de különösebben nem zavarta õket. Aztán az egyik után Boonen csapata csak elküldött egy nyulat, hogy fogja meg és lassítsa le õket, de akár vissza is hozhatja õketÉ Nos, az utoléréssel nem is volt hiba, Pippo Pozzatónak ez olyan jól sikerült, hogy némi engedélyeztetési ügyintézés végén meg sem állt a céligÉ Higgyenek nekem, a biciklinél nincs izgalmasabb dolog!
Kerekes-Kovács János
*****
Lang Lang, a 24 éves kínai sztárzongorista budapesti fellépése után egy csomó elõítélettel le kellett számolnunk. Ugyanis nem kíméletlen kungfu-pianista, hanem vérbeli pódiumalkat, pillanatmûvész, közel sem sebezhetetlen technikával és szofisztikáltnak egyáltalán nem nevezhetõ pedálhasználattal. Ha elõadásának mûvészi fokmérõje, hogy Rachmaninov sokak által giccstengerként eltemetett 2. zongoraversenyének erényeire, a partitúra gazdagságára, a mû meggyõzõ erejére irányította a figyelmet, akkor Lang Lang bizony a jövõ jelentékeny zongoramûvésze, akitõl a ráadásszámokat (kínai dalok virtuóz zongora-feldolgozásai) is szívesen vette a közönség. Nem villogni - muzsikálni jött Budapestre: megható volt látni, miként döbben rá, hogy a második tétel elején a zongoristának szekundáns szerepet írt elõ a szerzõ. Fischer Iván és a Fesztiválzenekar tökéletesen eltalálta a Rachmaninov-darab tónusát, õszintétlen pillanatok nélkül, végig jólesõen szentimentális légkört teremtve járultak hozzá Lang Lang sikeréhez.
Az együttes néhány éve már játszotta Budapesten Richard Strauss József legenda címû balettjét, én most hallottam életemben elõször. A balett librettóját (Hofmannstahl helyében letagadnám) a zenével párhuzamosan vetítették, így Strauss ábrázolástechnikájának "pofátlansága" kinek-kinek örömöt, illetve bosszúságot okozott. Elmondható, hogy a balett szimfonikus költeménnyé változott, bár ez ellen éppen Strauss tiltakozna a leghevesebben, mivel a kompozíciónak az illusztráción túl kevés önmagában érvényes zenei mozzanata van. Élesen elváltak a mesterember és az ihletett mûvész partitúraoldalai, utóbbiak, mily meglepõ, az erotikához és Potifárné salomei tébolyához kötõdtek. A gigantikus zenekart Fischer tökéletesen uralta, jót tett a hatalmas "hangtablónak", hogy tiszta és egyszerû színeket, világos vonalakat és reális alakokat festett rá. Még azt is elhittem neki, hogy hisz a darabban.
Molnár Szabolcs
Nemzeti Hangversenyterem, március 18.
**** és fél
Ursula 1000: Here Comes Tomorrow Nos, õ az, aki nem nõ, hanem pasi (eredeti nevén Alex Gimeno), viszont Ursula 1000-ként publikálja szórakoztató, jól táncolható, mégis tanulságos lemezeit. Alex ideálja a mindig is a stílusok és zenei struktúrák teljes univerzumát ötvözõ zene - e szellemben készülnek felvételei és dj-mixei is (néhány éve ezt már a honi közönség is megtapasztalhatta, s már nem kell sokat aludni az újabb alkalomig sem). Az új lemez, mondhatni, magas szinten folytatja a haladó hagyományokat: van itt diszkó, house, boogaloo, elektropop, latin, funk, rock, ska - szépen eloszlatva, hogy mindenbõl szinte mindenbe jusson egy kevés. Néha keresni sem kell a forrásokat - az Elektrik Boogie vagy a Two Tone Rocka címébõl is felfejthetõen idézi fel a nyolcvanas éveket, sok iróniával és vicces zenei ötlettel. A Got Cha vagy a Boop címû easybeat-darabok legalábbis az eddigi életmû méltó folytatásai, a Mirkin The Mystic csacsacsába ojtott szitárfunkja pedig bármikor képes jókedvre deríteni a hallgatót. Gimeno trükkje amúgy egyszerûnek tûnik: felvezet egy látszólag ismerõs zenei szerkezetet, azután keresztbe veri egy másikkal, majd jön valami jó kis elidegenítõ elem - sírás, röhögés, más hülye hangok vagy egy jó kis savazás, és a hallgató már azt se tudja, merre jár: navigációjában már csak a lába segít, mert a produkció egy pillanatra sem enged a táncolhatóságból. A Los Amigos Invisiblesszel közösen készített Descarga En La Discoteca tökéletes latin funkja pedig azt is bedarálja, aki addig csak a száját húzta.
- minek -
ESL Music/Deep Distribution 2006
****
ISZLÁM. MÛVÉSZET ÉS ÉPÍTÉSZET Az al-Manszúr alapította régi Bagdad kör alakú volt, központi terén helyezkedett el a rendõrség, a mecset és a kalifa palotája. A palota kupolájának a tetején - amolyan szélkakasként - forgó szobor, egy bronzlovas állt, és amerre lándzsájával mutatott, arról volt várható az ellenség. Nem sokkal azután, hogy egy vihar alkalmával a kupola összeomlott, a kalifák riválisai bevették a "Béke városát". Lehet, hogy a bronzszobor volt a ludas? A próféta mondásait õrzõ szájhagyomány szerint az angyalok nem térnek be olyan házba, ahol képi áb-rázolás van. Noha a Korán csak annyit mond, hogy Allahhoz "ne társíts" más isteneket, a hit éber õrzõi szerint szent helyeken, függõleges falakon, ahol fennáll az imádás veszélye, tilos az ember- és állat-ábrázolás. Mohamed állítólag csak úgy tûrte el otthon a képekkel teleszõtt függönyanyagot, ha kettõbe vágják és ülõpárnahuzatot varrnak belõle. A szigorú muszlim felfogás úgy tartja, az életet ábrázoló mûalkotás ámulatba is ejt, de meg is téveszt. A végítélet napján majd számot adnak a mûvészek viselt dolgaikról: akik nem tudják (Allahhoz hasonlóan) életre kelteni teremtményeiket, pokolra kerülnek.
Az iszlám a perzselõ hõség és a tikkasztó szárazság közegében született. Mûvészei szertelen díszítõkedve, színpompás tégla-, stukkó- és csempeornamentikája csak a kopár sivatagi háttérrel együtt érthetõ meg: üdítõ paradicsomi változatosság létrehozására törekedtek az egyhangúság ellenében. Nem csak a Korán sokértelmû (ahogy mondják, "hétféle olvasatban" küldetett le), az építõmûvészet is: a szamarai spirális minaret, a damaszkuszi nagymecset vagy a Számánidák bukharai mauzóleuma különféleképp "méri fel Allahot az õ mértéke szerint".
Példás kiállítású, jól fordított, kiváló ismeretterjesztõ kézikönyv.
- halasi -
Szerk.: Markus Hattstein, Peter Delius; Vince Kiadó, 2005, 639 oldal, 12 000 Ft
*****
A koppányi aga testamentuma Nem igaz, hogy rá vagyunk kattanva a hatvanas évek mozgóképes második felének kommerszére, de a Filmmúzeum megint szolgáltat okot a felszólamlásra. A francia és olasz szcéna (Scaramouche; San Gennaro kincse) után itt az erõs hazai. (Bár akad a hétre egy francia gyöngyöcske is, A kalózkapitány újra tengerre száll, csak pontosan nem értem, miért épp egy folytatás - de ez mellékszál.) Az ugyanis a helyzet a tizenhatodik század végén a dél-dunántúli idegenforgalmi régióban, hogy Fonyód várkapitánya, bizonyos Babocsai Gáspár (Benkõ Gyula) párbaj útján kénytelen rendezni némi megszállottságból eredeztethetõ nézeteltérését az ideiglenesen hazánkban állomásozó testvéri török csapatok egyik középvezetõjével, minek következtében a kétségkívül modortalannak mondható muzulmán levágja a magyar elöl-járó fejét. Az esetrõl nem jelennek meg karikatúrák, a várkapitány fia, Babocsai László (Benkõ Péter, az alkotó atyára és fiúra osztotta szellemesen az atya és a fiú szerepét) azonban, szerfelett rosszallván az inzultust, üstöllést újbóli párbajra hívja ki a török (ideiglenes) fejest - esztendõ múltára. Az ügymenet egyetlen jelentéktelennek tetszõ hibája, hogy Lászlónk a kihívás pillanatában tökéletesen járatlannak mondható a kardforgatás tudományában, s ez nagy bánatot okoz kedves édesanyjának (Tolnay Klári), aki még e vészterhes idõkben is túlzásnak érzi, hogy éven belül elveszítse családja összes férfi tagjátÉ
Ám Fekete István ifjúsági regényének e szabad adaptációjában ekkor tör csak ki igazán a fejetlenségÉ Újszülöttek és gyermeteg lelkû felnõttek, mars a moziba!
- smaci -
Örökmozgó, 25-én fél 5-kor
*****
