Így jöttünk - Ifj. Alekszej German: Nagypályások (film)

  • Dercsényi Dávid
  • 2006. március 30.

Zene

Oroszország mindig más volt, mások a fényei, a csendjei, az esélyei és a reakciói, más az ideje, ezt legalábbis Tarkovszkij óta biztosan tudjuk. Az idén harmincéves ifj.
German ezt a másságot próbálja dokumentálni, egy olyan generáció tagjaként, amely ilyentájt szokott először hátranézni, leltárt készíteni. E generáció tagja a film két férfialakja is, a még inkább kamaszos, reflektálatlan és kiforratlan Andrej és a fegyelmezettebb Nyikolaj is. 1914-ben járunk, az utolsó békeévben - jellegzetesen orosz időzítés; a nagy összeomlás előtti utolsó körbetekintés, a veszteség biztos tudatában. Zaklatott világ, mindenki ideges, beteges, asztmatikus és egyben lemondó, átkokkal vert, neurózisra hajlik. Az élet csak csipkedi hőseinket, de nem hiányoznak a célok: két másik barátjukkal, a tatár Suszttal és a kövér Fatsóval alakított futballcsapatuknak akarnak stadiont építeni a puszta közepére. A határozottan hollywoodias erőfeszítés persze más kontextusban máshogy szól, lehet sejteni, hogy a semmire sem használt sártenger vétel-árának összekaparásáért pénzben focizó srácoknak esélyük sincs céljuk megvalósítására. Hosszú-hoszszú jeleneteken át megy a futball, időnként leszakad az ég, valaki elsírja magát, feltűnik pár orosz szimbolista költő, megannyi felesleges ember, Andrej szerelembe bonyolódik Anicával, az okos, de lassan teljesen cinikussá és meghasonlottá váló színésznővel. A dagonya egyre nő, a lét, akár a fiúk focizásra használt utcai ruhája, folyton bekoszolódik, a másfél órás filmipari egységekre szocializálódott néző pedig szenved, ám időnként azon kapja magát, hogy létezik. Az a brutálisan egyszerű valami, amit életnek szokás hívni, valóra váltja aztán a rossz előérzeteket, nemtelen egyszerűséggel csapva szét bármiféle illúziót. A remek beállításokban gondolkozó, de kevéssé bátor ifj. German döbbenten konstatálja, milyen is az élet. Túl hosszú filmje minduntalan áthömpölyög a műfaji határokon, és szétfolyik - nem véletlenül nem Jancsó Miklós csinálta meg a Régi idők fociját. A mai harmincasok első tapasztalatait, a felnövés botrányát rögzítjük vele: ideges, beteges szuszogások, szorongás, balsejtelmek és valami titokzatos, őrlángon égő belső energia, így jöttünk.

A Budapest Film bemutatója

Figyelmébe ajánljuk