Zene

Huszonöt év nagyon sok idő. Ennyi ideje ül az Attica börtönben az esztelen Mark David Chapman, aki speciális, roncsoló lövedékeiből négyet lőtt John Lennonba. Elkülönítve tengődik, nehogy szétszedjék a Beatles-rajongó elítéltek. Gyűlöletes lényként kell magában motyognia a négy fal között, haláláig.

Amerika háborús elfoglaltságainak sokféle olvasatához volt már szerencsénk. Kedves törzshelyünkké váltak a Hollywoodban megásott lövészárkok, rohadtunk is szinte valamennyiben, és együttérezni is megtanultunk boldog-boldogtalannal, legyen az megszálló vagy megszállott, háborúpárti vagy született pacifista.

"Vegyél néhány embert, találj ki egy helyet, ahol egymáshoz sodródhatnak - aztán beszéltesd őket, a többi megy magától." Ez viszonylag stabil és működőképes drámaírói recept, benne is van az amerikai kurzusok könyveinek első fejezetében; de ennél erősebb érv, hogy benne van a drámairodalom túlnyomónak mondható részében, jóban-rosszban.

A művész példásan szerkesztett és rendezett nagy "féléletmű-kiállítása" - annak ellenére, hogy milliónyi kisebb-nagyobb tárgyból áll - egyetlen hatalmas, smondjuk ki azonnal, rendkívül nehezen megközelíthető alkotásként, elegánsabban: Kunstwerkként terül térbe a néző elé.

Nyolc kis kritika

Ünnepek táján a szép, nagy, sokképes könyvnek keletje van, az pedig, hogy "Párizs", történjék a világban bármi, nehezen überelhető bemondás marad. Csupa kellem, megcsillanás, fűszeres izgalom. Párizs.

A kilencvenes évek utolsó néhány esztendejében figyelemre méltó egyidejűséggel köszönt le a színről az amerikai noise-rock mezőny - a búcsút még közvetlenül megelőzően is remekműveket világra vajúdó - élvonala:

Alice Russell napjaink egyik legkiemelkedőbb brit soul/blues/r'n'b énekesnője - nem kell megijedni: amit csinál, az egy pillanatra sem lesz idegesítő, (zene)csatornatöltelék árenbí.

A német zeneipar első számú exportcikkének számító Rammstein az 1993 óta járt útjáról a Rosenrot kedvéért sem volt hajlandó letérni.

Amióta a Watermark albumról kislemezként világslágerré lett Orinoco Flow hátán beevezett a köztudatba - s azóta bizony már tizenhét év pergett le -, Enya világa elválaszthatatlan a víztől.

Újabb csokra jelent meg Pjotr Lescsenko dalainak, ezúttal Gloomy Sunday címmel. Ha Seress Rezső világslágerét egy kortárs előadó dolgozta volna fel, az is különös gyengédséggel nyalogatná nemzeti depressziónk sebeit, de lássanak csodát, Lescsenko hetven évvel ezelőtt, 1935-ben készítette ezt a felvételt.

Korábban csak az éjszakázó tévénézők ismerték. Szinte mindenhez hozzá tudott szólni, az underground zenétől a kortárs irodalomig - Bestsellertől Záróráig.

A tökéletes opera-előadás olyasvalami lehet, mint a gömbvillám vagy az asztráltest: kizárólag mások elbeszélésében létezik. Bevallom, én egészen a múlt hét szerdájáig ebben a vigasztalan tévhitben éltem, s csakis a Les Arts Florissants budapesti vendégszereplésének köszönhetem, hogy végre személyesen megtapasztalhattam e kivételes tüneményt.

A kutya, a gyerek és a fóka dominózik a színészotthonban, vasárnaponként sem jön hozzájuk látogató, szürcsölik a híg levest, rágják a kenyérhéjat, el vannak felejtve (mondjuk magyar filmben hülyén is venné ki magát egy fóka, ám annyi biztos, hogy nem az eszkimók vették át a szerepkörét).