A tökéletes opera-előadás olyasvalami lehet, mint a gömbvillám vagy az asztráltest: kizárólag mások elbeszélésében létezik. Bevallom, én egészen a múlt hét szerdájáig ebben a vigasztalan tévhitben éltem, s csakis a Les Arts Florissants budapesti vendégszereplésének köszönhetem, hogy végre személyesen megtapasztalhattam e kivételes tüneményt. Ugyanis a William Christie által irányított régizene-alakulat, valamint az együttes operaprodukcióinak kipróbált énekes-gárdája olyan előadást rittyentett a Nemzeti Hangversenyterem dobogójára, amit nem felejtek el, amíg élek. Az estét amúgy is fölöttébb kedvező előjelek övezték, hiszen az Opera Antiqua sorozat megelőző két, hazai produkciója (az egyik Pál Tamás, a másik Vashegyi György vezérlete és jósjelei alatt) ugyancsak pazarul sikerült, a közkézen forgó lemez-, illetve videofelvételek pedig nem sok kétséget hagytak Christie-ék professzionalizmusa felől. Az előadás perfekt zenei kivitelezése, a közönségre is egyhamar átcsapó féktelen derű és elevenség, valamint a kollektív zsenialitás varázsa azonban valami nem várt, sőt nem is remélt csillagórát eredményezett. Jean Philippe Rameau 77 évesen írt, hazánkban eleddig nem játszott műremeke persze önmagában is kellemes meglepetést jelentett, mert jóllehet a barokk zene tekintélyét már réges-rég helyreállították a historikus előadásmód derék zászlóvivői, azért ily bővérű, dallam-invencióban és játékötletekben gazdag vígoperát keresve is alig találhatunk a zeneirodalomban. Christie magabiztos tájolásával a Lodovico Ariosto epikus művéből elkóborolt lovagok így már az első pillanattól fogva otthonosan mozogtak nálunk, s mindannyiunkkal megcsodáltatták a sziporkázó franciás esprit könnyed báját, a változatos tánctételeket, a lírai és parodisztikus számok virtuóz egymásutánját.
Noha a plakát még koncertszerű, illetve csak részben szcenírozott előadást ígért, azért az este ezen a ponton is jóval többet nyújtott az előzetes várakozásoknál: díszletek nélkül ugyan, de mégis komplett opera-előadást kaptunk. A két táncos-koreográfus (José Montalvo és Dominique Hervieu) által jegyzett rendezés ugyanis nemcsak színészi mikrojátékok és operaénekesi minimálmozgások levezénylésére vállalkozott, hanem a kórus és a szólisták teljes átmozgatására, egy minuciózusan kimunkált, a stílusok között önironikusan ingázó koreográfia megvalósítására. Öltözékkiegészítőként egy-egy ötletesen kijátszott színes sállal felszerelkezve a színre lépők mesterien komédiáztak, s illúziókeltően táncoltak vagy épp dulakodtak, messze maguk mögött hagyva az évszázados érát, amikor még joggal lehetett ironi-zálni az operai színjátszás kibillent-hetetlen statikusságán. S ráadásul még énekeltek is, mi több, nem is akárhogyan: a kórus kiegyenlített, simulékony hangzását, Katia Velletaz (Argie) mélyen lírai énekét, valamint Anders Dahlin (Atis) korlátozott hatóerejű, viszont eszményien kulturált (kontra)tenorját egyaránt örökétig szívébe zárta a közönség. Az opera harmadik felvonásában fölbukkanó Manto tündér-varázsló (azaz a nagyszerű kontratenor, Emiliano Gonzalez-Toro) pedig végképp elbűvölt minden jelenlévőt. Lapzártánkkor a csoportos varázslat áldásos hatása még mindig tart.
Nemzeti Hangversenyterem, december 7.
