In memoriam Oláh Jolán A pécskõdombi cigánynegyed egykori lakója, a tanulás helyett kilenc testvérének felnevelésében segédkezõ, ezért egy salgótarjáni szénbányában rakodómunkásként dolgozó, majd saját gyermekeit is útnak indító törékeny asszony hetvenhárom éves korában, novemberben halt meg. Amitõl kiemelkedik többi, fájdalmasan mélyrõl induló sorstársa közül, az az elszántsága, ahogy körülményeivel és betegségével dacolva mégis meglelte, majd újra és újra megteremtette a szabadság egy kicsinyke területét. Egy vásznat, lepedõt vagy csupán egy farostlemezt, amelyre ecsettel vagy ujjal vitte fel a festéket, hogy a szivárvány színeivel és tágra nyílt szemû alakokkal felépítsen egy tündéri, de reális világot. Oláh Jolán festõ volt, akirõl most nemcsak kiállított festményeivel, hanem személyes és igen szegény életére utaló tárgyainak bemutatásával is megemlékezik a galéria. Ez utóbbi talán arra szolgál, hogy kiemelje a mûvek kvalitása és a mindennapi, filléres gondok közötti szakadékot: bár Oláh Jolán díjakkal is elismert naiv mûvész volt, mégsem adatott meg neki az anyagiakban biztonságosabb lét. Ami megmaradt nekünk belõ-le, azok a képei, illetve ezeknek is csak egy kisebb, kiállított csoportja, amelyek a Romano Kher Képzõmûvészeti Közgyûjteményébõl származnak. Összekuporodó és önmagukba bújó, sötét hajú, magányos asszonyok színes álomtájakban, narancsvörös-citromsárga fák tövében. Apró, egymáshoz tapadó házak sötét ég alatt, a nap felé szárnyaló madarak. Képek álom és mese határáról, egy sosem volt birodalomból, melyet egy közösség tarka és érzelemgazdag kollektív tudata õriz, ahol a gyötrelmes hétköznapokban fel-felragyognak az éles, tiszta és ártatlan színek. De Oláh Jolán merészen ütközõ, belülrõl fénylõ, csillogó és zománcos színei sem fedik el a keserves valóságot. Magányát, a magunk egyedüllétét. És hogy megint elveszített a világ egy igaz embert.
- dck -
Balázs János Galéria, Budapest, Tavaszmezõ u. 6., január 15-ig
*****
Dub Club Ez a friss, vitamindús és szórakoztató kompiláció nagyjából tökéletes áttekintést ad az azonos fantázianevet viselõ bécsi klubest fellépõinek munkásságáról, hogy szemléltesse a jamaicai eredetû dubnak a mostani elektronikus zenékre gyakorolt meghatározó hatását. A fellépõk névsora már magában is impozáns: németek, osztrákok, britek, brazilok követik egymást - remek producerek tolják az alapokat, s még remekebb MC-k adják egymásnak, persze csak virtuálisan, a mikrofont. A fellépõk között mindenképpen meg kell említeni Stereotyp (azaz Stefan Mörth), a brit producer-szupergrup 2Culture Clash, vagy a Klein Records-os Markus Kienzl sötét tech-dub produkcióit - Brother Culture, 3agga&Safira, Miss Thing vagy Paul St. Hilaire tolmácsolásában. Azután jönnek a dinamikusabb, direktebb tánczenék - például a Makossa-Megablast duó Farda P.-vel közösen elõvezetett Find Itje, vagy az elõzõ szám szerzõjének, Rodney Hunternek Vampire címû, majdnem klasszikus dub-reggae-je, jó kis fémes effektekkel. A meglepetés persze csak ezután következik: a kompilátorok ugyanis egy csokornyi drum & bass számmal is kedveskednek a hallgatóknak - közöttük Roberto Carlos (igen, õ az!) O Calhambeque-jének XRS-féle samba & bass verziójával vagy Gü-Mix (Günther Maier) és a remixõr Ramilson Maia hasonló indíttatású Malandrójával.
A záróblokkban viszont olyan klasszikus, fémes-karcos, oldschool hangmintákkal megtûzdelt tech-raggára bukkanhatunk, mint a Pressure Drop-féle Knok Knok, amit nehezen lehet intenzív seggrázás nélkül végighallgatni - de hát nem is vár el tõlünk senki efféle aszkézist.
- minek -
G-Stone/Deep Distribution, 2005
*****
I. Monotánc Fesztivál Dunaújváros elsõ kortárs szólótáncfesztiválján volt minden, ami a mûfajt jellemzi hazánkban. A Vasas Táncegyüttes városának két legendája, Szögi Csaba és Énekes István szervezte az eseményt, meghívásos alapon. Még nemzetközi esemény is lehet belõle, hisz terveznek ifjú koreográfus fórumot, nyári táncszínházi kurzust.
Az elsõ napon a nagy "öregek" - Horváth Csaba, Kovács Gerzson Péter, Bozsik Yvette, Ladányi Andrea - léptek fel, az a generáció, amelynek még vannak gyökerei a néptáncban, vagy legalább kiugrott balettosok. Kritikusi szeminárium, táncfilmvetítés, táncfotó-kiállítás, szóval volt minden, ami a ráhangolódást és a közösségi életet szolgálja.
A második napon Kocsis László, alias Szúnyog hatvanperces, Napszámos címû táncjátéka - a VIII. Veszprémi Táncfesztivál különdíja ellenére - teljesen dekódolhatatlannak bizonyult: két egymástól távoli (magyar paraszt-japán földmûves; Guns N' Roses meditatív zene) kultúrát próbál rokonítani virágföldben való szöszmötöléssel, kevés sikerrel. Valaki kicsavart tagokkal járkált céltalanul a színpadon, s kezében nyers hússal, drámai arckifejezéssel bandzsított hosszan a közönség feje fölé, talán pont a világegyetembe. Egy kiváló táncos zsákutcája.
Az est hátralévõ részében az L1 Táncmûvek alkotógárdájának szólóválogatása ment. A koreográfiák itt is konkrétan a padlóról indultak, de többnyire nem maradtak ott. Szemérem, erotika, intim fények, tánctudás, kiváló ötlet mindegyikben akadt, mégis csak két elõadás volt igazán emlékezetes, mert iróniájuk fájdalmas hiányt pótolt. Viszont Szabó Réka Olyan furcsa vagy ma címû majdnem-szólója a táncos vicces árnyékáról és Hargitai Ákos egész az idiotizmusig vitt neoposztmodern táncfantáziája (pár percben, Scott Wells Budapesten hagyott piros melegítõalsójában elõadva) arról szólt, hogy mi a baja a mai táncnak, például az, hogy képtelen röhögni saját magán. A közönség hál' istennek nem volt rest a vidámságraÉ
- sisso -
***
KOVALOVSZKY MÁRTA: A MODERN MAGYAR FESTÉSZET REMEKEI Nem tudom, mi számít a festészetben remeknek: a manuális tudás, az invenció, a festõi nyelv hitelt érdemlõ ereje, vagy mindez együttvéve? Mi indít meg a téglalap alakú síkra kent színekben, vonalakban, foltkonstrukciókban? Mi minõsít jónak egy nonfiguratív kompozíciót és mélynek egy portrét? Hát nem evidens a hatás? Miért kell hosszú áttekintõ bevezetést kanyarítani a "mesterek" panteonja elé, amolyan eredettérképpel ellátni a "magyar modernek" gyûjtõnevû folyó- és tórendszert? Lehet, hogy szemünk iskolázottsága még mindig a "klasszikusokhoz" tud csak viszonyítani? Mirõl van szó a modernitásban? Szétesésrõl? Ha igen, mit tartanak egyben, mit fognak görcsösen keretbe a festõk? Ha nem, akkor mit állítanak?
Kovalovszky Márta áttekintõ tanulmánya olvasmányos, a festészetet mint stílustörténeti eseménysort tárgyalja. Tartózkodik az ítéletektõl, a mûvészek egymáshoz való viszonyítgatásától, sokféle irányzatra fogékony, jelzõi varázsosak. Aki ismeri a mai mûleírások szárazságát, a szektás elfogultságot, értékeli ezt az árnyalt "szakpoézist". Ugyanakkor hiányolja az ízlés elbizonytalanodásának, a megrendelõ és közönség nélkül maradó modern mûvész dilemmájának ("Kinek is festek én?") feltárását. Ez a diplomatikus nyelvezet és baráti szemléletmód arra sem keres választ, hogy egyes alkotók esetében (Mednyánszky, Vajda Lajos, Ámos Imre) mitõl robbannak szét a konvenciók burkai, mitõl üti át a kép az elviselhetõség határát, a dráma a tetszetõs látszatot. Kovalovszky mind a száz festõrõl érzékletes, olykor kifejezetten költõi hangvételû miniesszét rajzol, de hogy sok esetben miért nem katartikus erejû apokaliptikus mûveik (pl. a második világháború alattiak) képviselik alkotóikat, miért a szelídebb, mélább, derûsebb vonulat érvényesül általában az albumban, azt csak találgatni lehet.
Reprezentatív könyv, attraktív képekkel, tehetõs vásárlórétegnek.
- halasi -
Corvina, 2005, 223 oldal, 9900 Ft
*****
Dmitrij Sosztakovics (1906-1975) köztudottan a 20. század egyik legellentmondásosabb zeneszerzõje volt. Egyik fényképén vonatablakban áll, kezében az elmaradhatatlan cigaretta, göthös alak, akinek szörnyû szemüvege sem tudja elrejteni a tekintetébõl áradó páni félelmet. Mert az 1938. január 28-án a Pravdában megjelent, zenéje "formalizmusát" elítélõ cikktõl kezdve voltaképpen haláláig rettegésben telt az élete. Minden állami kitüntetést megkapott, ugyanakkor egyetlen pillanatra sem érezhette biztonságban magát. Zenéje ennek az elviselhetetlen helyzetnek a hû tükre. Ha meghallgatjuk Han-Na Chang szólójával a most kiadott 1. Csellóversenyt, kínosan érint a szándék, hogy minden ízlésnek megfeleljen. Ebbõl az alapállásból csakis tépett muzsika születhet. A harmadik tétel például valóban csodálatosan õszinte, egy reszketésig megalázott ember depressziós vallomása a kíséret nélküli csellón. Ám amikor a két gyors tételben a zenekar is bekapcsolódik (a Londoni Szimfonikus Zenekart Antonio Pappano vezényli), a hang kényszeredetten groteszk lesz; a cirkuszi zene már az ifjúkori, abszolút zseniális opera óta (Az orr) az egyik legkidolgozottabb hangvétel Sosztakovics mûhelyében, de ami egykor friss volt, az 1959-re rutinszerûvé vált.
A CD másik darabja, a Cselló-zongoraszonáta (ebben Pappano a zongoraszólamot játssza) már a sztálini rettegés elõestéjén keletkezett, 1934-ben. "Realista", közérthetõ a szó legrosszabb értelmében; hangja hazugul idillikus, melódiái közhelyesek. Persze a lemez ragyogó, hiszen a két mûvész nyilvánvalóan mély elkötelezettje ennek a megalázott és megszomorított zeneszerzõnek.
- csont -
EMI Classics, 2005, összidõ: 57.09
*****
Kastanka Az elveszett komondor-tacskó keverékre (sic!) egy cirkuszi figura bukkan, befogadja, nemcsak kosztot-kvártélyt, de új nevet és "szakmát" is ad neki. Mégis, amikor a kutya felismeri régi gazdáját, a meglehetõsen kegyetlen, részeges asztalost a közönség soraiban, magától értetõdõ, hogy vele tart, lemondva sikerrõl, jólétrõl. A Kastanka Csehov híresebb elbeszélései közé tartozik, de korántsem remekmû, inkább - felnõtteknek szóló - alkalmi munka, amely elõször egy lap karácsonyi számában jelent meg, 1887-ben.
Az elbeszélést Zalán Tibor alkalmazta színpadra, Novák János pedig fantasztikus elõadást rendezett belõle. Ráadásul úgy, hogy a darab egy ponton sem tér el, sõt szinte szó szerint idézi Csehov mûvét. Ám mindezt oly merészen, fantáziadúsan és az arányok átrajzolásával, hogy a szürke, borús elbeszélésbõl egy felnõtteknek és gyerekeknek egyaránt élvezetes, színes produkció kerekedik, élõ muzsikával, hangulatos árnyjátékkal, sõt egy cirkuszi elõadással.
A szereplõk egyik fele állatot játszik, s miként a valóságban, csak a saját nyelvüket beszélik: ugatnak, gágognak. Az elõadás legnagyobb meglepetése, hogy ebbõl a ripacskodás veszélyével járó feladatból fergeteges alakítások születnek. Ruszina Szabolcs gúnárként bizonyítja, hogy nagy komédiás, a csupán mozdulatokkal és mimikával dolgozó Németh Tibor hitelesebb, mint egy igazi lusta, öreg macska, a különben csinos Frick Nórának pedig elég egy széles mosoly, elhisszük neki, hogy egy igazi malacot láthatunk. Talán a címszereplõ Alexics Ritának van a legnehezebb dolga kiskutyaként, különösen egy ilyen "állatkertben".
A fõszerep azonban egyértelmûen az idomár-bohócot alakító Tóth Józsefé. Hálás szerep, már-már jutalomjáték, de Tóth nem él vissza a lehetõséggel, elegánsan és szerényen bizonyítja - ki tudja, hányadszor - tehetségét.
- legát -
Kolibri Színház
*****
MOZART: DIE ZAUBERFLÖTE A Mozart-év kezdetén, amikor értelemszerûen (és helyesen) felszökik az új, különösnél különösebb interpretációk száma - épp A varázsfuvola az idén új rendezésben kerül a szerzõ összes színpadi mûvét bemutató salzburgi huszonkettes "összkiadásba", melyre a tavalyi változat méltatlannak találtatott -, érdemes elõvenni az egykori etalonokat. Közéjük tartozik a maga idejében jó nevû August Everding rendezte elõadás a bajor Állami Operaházban, amelyet 1983-ban rögzítettek. A produkció klasszikusan arányos, látványos és nagyvonalú, szinte kirí belõle, hogy Papageno (Wolfgang Brendel), a természet gyermeke a nézõtéri páholyból kötélen ereszkedik a színpadra. Közülünk tehát, úgyszólván a mi képviseletünkben. A végén úgy búcsúzunk tõle, amint a hatalmas, virágzó életfa alatt kordéra pakolja a Papagena-kettõs befejeztével seregnyi gyerekkel fölszaporodott családját. Tündérmese és realitás kapcsolódik egybe a képekben, az Éj királynõje például egyenesen a Holdból érkezik, az oroszlánszobrok megelevenednek, a papok viszont tárgyalóasztal mellett hallgatják Sarastro "felszólalását". Utóbbit Kurt Moll nyájas pedellusként adja elõ, hangja a pincemélyben is kizeng. A zenei színvonal elsõrangú, Wolfgang Sawallisch finom, áttetszõ hangzásokat produkál, Francisco Araiza hõsies kellemmel telíti Tamino szólamát és figuráját, Lucia Popp Paminája gömbölydeden kislányos, az Éj királynõjeként pedig a fiatal Edita Gruberová tûhegyes szögekként lõdözi ki koloratúráit. (Még jelentõs technikai fejlõdés elõtt áll: késõbb gyöngyökként tudta pergetni õket, s tán tudja még máig is.)
Az elõadásból nem spórolták ki az anyagot - sem a hangokat, sem a díszleteket, sem a technikát. Mint Sarastro birodalma a letûnt klasz-szicitásra, mi is úgy tekintünk rá vissza.
- káté -
Deutsche Grammophon
*****
Domino A filmes szakzsargonban az a szép, hogy a középszerre annyi jól csengõ kifejezést ismer. Itt van rögtön személyes kedvencünk, a kismester, azaz olyas-valaki, aki annyi idõt töltött mások szakszerû majmolásával, hogy a végén már hajlamosak vagyunk neki tulajdonítani az elsíbolt fogásokat. Régóta és nem kevés elragadtatással figyeljük egyik kedvenc kismesterünk, Tony Scott munkásságát, melynek során e sokszor meg nem értett, de fáradhatatlanul kísérletezõ filmes számtalanszor bizonyította, hogy egyáltalán nem szégyen mások levetett gönceivel ékeskedni. Ha úgy vesszük, Scott legfrissebb dolgozata betetõzése egy szép karriernek, soha még ennyi lopott dramaturgiai kacatot, fáradt geget és villódzó képi gagyit nem sikerült ugyanis egyetlen film ürügyén összehordania. Az eset amúgy szót sem érdemelne, ha éppenséggel nem egy ígéretesnek tûnõ sztorit sikerül elbarmolnia. Emberi számítás szerint ugyanis ennek a történetnek egy hollywoodi felmenõkkel büszkélkedõ, zavaros fejû leányzóról kellett volna szólnia, aki kiváltságait a hivatásos fejvadászok félbûnözõi életmódjára cserélte. Emberi számítás szerint Domino Harvey kvázi igaz élettörténetébõl akár Domino Harveyról is kiderülhetett volna (a kötelezõen odavetett életrajzi adalékokon túl) egy s más, az emberi számítás azonban ezek szerint messze esik a kismester hatáskörétõl. Kedves szokásához híven Scott egy túlmozgásos, neonvéres akcióturmixszal tudja le a feladatot, melybõl legfeljebb az derül ki, hogy a fejvadászok brancsába tartozni még a rocksztárokénál is romantikusabb életforma.
- köves -
Az SPI bemutatója
**
