Ünnepek táján a szép, nagy, sokképes könyvnek keletje van, az pedig, hogy "Párizs", történjék a világban bármi, nehezen überelhető bemondás marad. Csupa kellem, megcsillanás, fűszeres izgalom. Párizs.
A párizsi kószáló - a könyv címe ez - kivételezett tehát flangálásainak színtere (következésképpen kamerája) tekintetében. Mindnyájan, akik hangulataink útmutatása szerint a legvégsőkig szeretjük habzsolni, magunkba csámcsogni csellengéseink örömét, szívesen lopakodunk a nyomába, nos, merre fordul, hol torpan meg, s miért flanőrünk, elmerészkedik-e keskeny, lejtős utcák, megfakult, poros kirakatok, apró, titkos parkok, olajos műhelyt sejtető kapualjak, temetők hátsó kerítése, felhagyott vasúti vágányok különös környékeire, turistazajgástól fel nem vert, szélső-külső vidékekre.
Egyik sem jobb, több vagy érdekesebb (hm?), mint az Eiffel-torony, ne fanyalogjunk oktondi sietséggel! Amikor a Párizs-imádó fotográfus az utóbbit választja - netán szándékoltan -, akár még mormolhatja magában azt is: "Na, kihozok ebből valamit, kihozok én valamit még az Eiffel-toronyból is." Aztán kihoz, pont az Eiffel-tornyosak egész jók az Eiffel-tornyosság beépített (automata) hátulütőjéhez képest - megnézném, ki tudja ezt megcsinálni Halászbástyából!
Meg aztán itt van az üzleti szempont is: vizualizálja a fényképész - ezúttal szerkesztői minőségében - december 23-át: péntek este van, kétségbeesett kapkodás, az ajándékvásárlás már megint az utol-só pillanatra marad, a tavalyelőtt anyánktól kapott hatszemélyes salátáskészletet tavaly unokahúgunknak adtuk tovább, mit szeretnének Pista bácsiék, semmit, mégis, mi legyen, nini, Párizs, belelapoz, Eiffel-torony, Notre-Dame, ez tényleg Párizs, egész jó, galamb, még egy galamb. Fekete-fehér, elegáns. Levesz, kosár.
Itt állunk hát nagyszámú fotóval, kicsit sok turisztikummal, nem kevés, rábólintást érdemlő meglátással - valamint az önszerkesztés kikerülhetetlen buktatójával: még a legkérlelhetetlenebb önkritikust is el-elfogja a meghatott elgyengülés egy kedves munkája láttán, nem tehet róla, szereti, kész. Végtére is ennyi kép közé elfér néhány képeslap, erősítendő az anzikszjelleget. Ahol csak épp vagyunk, hiába, ott turistaként létezünk, az ott nem a miénk, bármily szomorú is ez.
Ha képeslap, akkor már üzenet is, és ez a kötet aggályosabb fele, a szövegek, melyeket sokan, sokféle szinten és megközelítésben írtak Faludy Györgytől - nem az, hogy rossz a névsor - Koltai Lajoson, Katona Klárin át Cserhalmi Györgyig, majd megint Fejtő Ferencig. Szó-val a szövegekből nem épül össze semmi, töredékek, vicces és ke-vésbé szórakoztató sztorik, baráti kézszorítások - szinte egy kiállítási vendégkönyv felvihogásra kész olvasóinak érezzük magunkat. Jó, a képanyag-kiállítás is - volt és még lesz, itt meg ott - és a minőség, a szint egyik szövegnél sem arcpirító, sőt. Épp csak, hogy a sokféle szubjektivitás nem tud összeépülni, szertefut. Min múlik ez? A felkérésen, alighanem: "Tisztelettel felkérem, szíveskedjék tetszőleges (inkább kis) terjedelemben Párizst bemutató fényképeimhez, ahogy én látom, előre is köszönve, maradok." És hát pont a haverokkal mellé lehet nyúlni, a haver az olyan, hogy aranyos, segít, csak nehézkezű, megtöri az ívet, nem André Bretonról adomázik két mondatban.
Van egy francia fényképész, Bruno Bourel, négy éve jelent meg budapesti fotóinak a gyűjtemé-nye, szöveg: Parti Nagy, hát az volt egy olyan jól odatett album, ott minden képből mögöttes rétegek egész rendszere sugárzott. Igaz, ő éveket élt már ebben a városban. Juhász Balázs legfeljebb ha hónapokat abban. Igen, ahhoz, hogy valami a miénk legyen, ahhoz be kell lakni-élni, bele kell oldódni, majd visszaérni belőle megint, akkor már vele. Aztán, ha úgy tetszik, ha mindezek után ez az, ami az eszünkbe jut, az egészből akár könyvet is csinálhatunk.
Magánkiadás, Budapest, 2005, 208 oldal, ár nélkül
