Korábban, ha felbukkant egy ilyen arc a közszolgálati tévében, hamarosan egy kereskedelmi csatornán találta magát. Most viszont más történt. A közszolgálat vett magára kereskedelmi színeket, és A Nagy Könyv mellett elindult a magyar könnyűzene történetét feldolgozó Dob+Basszus című műsor is. Vezetője adott volt - Lévai Balázs kereskedelmi díszletek között sem enged a minőségből.
*
Magyar Narancs: Miről szól a Dob+Basszus? Arról, hogy kultúrtörténeti alkotásokat a helyükre tegyen, vagy hogy felvesse a kérdést: a jelenlegi körülmények között a helyükre kerülhetnek-e.
Lévai Balázs: Lehet, hogy a kérdés fontosabb, mint a válasz. Hogy egyáltalán töprengeni és beszélgetni kezdjünk róla. Mondok egy példát: volt olyan előadó, aki komoly problémát csinált abból, hogy kivel kerül egy párba. Például Koncz Zsuzsa nem akart egy műsor-ban szerepelni a Bergendy együttessel, mert úgy gondolta, hogy amit ő csinált, az időtálló, komoly művészeti teljesítmény, a Bergendyé pedig csak szórakoztató zene. Ez valószínűleg így van. De épp e műsor kapcsán Bergendyt kezdtem hallgatni, és felfedeztem, hogy a hetvenes évek eleji dalai zseniálisak. Pont az a fajta egység ért össze, amitől mind a zene, mind a szöveg túlemelkedett a maga idején. Persze szórakoztató, de kiállta az idő próbáját. Egyébként én semmit nem teszek a helyére, a döntést a nézőre bízom. Ha megmondanám a tutit, az szerepzavar lenne.
MN: Általában gyorsan kategorizálunk.
LB: Vélhetőleg azért van így, hogy tudjunk mit kezdeni az információkkal, hogy praktikusabb legyen az életünk. Így aztán minden korszakban eldöntjük, mi a kúl, ami nyilván összekapcsolódik azzal, hogy éppen milyen képünk van, illetve mit akarunk mutatni magunkról.
MN: Időben és térben változhatnak az esz-tétikai kategóriák, és gyakran egyáltalán nem érnek össze.
LB: Nincs még egy nemzet a magyaron kívül, amely ennyire rosszul futtatja a maga popzenéjét. Húszéves voltam, amikor egyszer Franciaországban jártam: ott tapasztaltam meg először, hogy a rádió nyolcvan százalékban francia zenét sugároz. Nálunk ez az arány pont fordítva van, és a rádiók profilja alapján a vágányok is igen szűkek: ha egy rádió LGT-t ad, akkor TNT-t már nem; abban a közegben, amelyben elfogadott az Európa Kiadó, Ákos már nem, és fordítva. A magyar popzenében nincs meg a folyamatosság és az átjárhatóság.
MN: A Dob+Basszus szerkesztése során vitáztok a kulcsdalokról?
LB: Nagyon komoly vitáink vannak. Négy szerkesztővel és egy állandó szakértővel dolgozunk. Tudjuk, hogy ki az, aki elérhető, és ki az, aki nem akar interjút adni. Eleve kiesnek dalok, így volt például az Illéssel. A menedzserük nem engedte a zenekart a műsorba, mert haragszik a Magyar Televízióra. Más is mondott ezért nemet. De olyan eset is volt, amikor valaki azért nem akart egy másik zenekarról beszélni, mert nemsokára új szólólemeze jelenik meg, és csak azzal kapcsolatos médiaszereplést szeretne vállalni. Ez a közeg olykor nem értelmezhető. A popzenészek jelentős része olyan feszültséggel, múltbéli sérelmekkel van átitatva, hogy az hihetetlen. Tüskék a másik iránt, a Magyar Televízió iránt - hiába állítjuk, hogy mi mások vagyunk. Így esett meg, hogy egy zenekar volt dobosa félmillió forintot kért csak azért, hogy nyilatkozzon. Hiába mondtuk, hogy kvázi egy dokumentumfilmet forgatunk, amely a zenekar életéről szól, nem azt kérjük, hogy eldobolja az adott dal szólamát. Nobel-díjas írókkal könnyebb volt interjúkat megszervezni, mint magyar popsztárokkal.
Visszatérve a vitákra: ezek legin-kább a jelen felé közeledve szaporodtak el. Ki lehet a Kispál és a Borz vagy Cseh Tamás párja, hogyan helyezzük el a Tankcsapdát, a Sub Bass Monstert vagy a TNT-t. Itt már nagyon befolyásolja a műsort a jelenidejűség: hogy mit gondolunk egy-egy előadóról. Például a TNT esetében szakértőnk, Fábián Titusz váltig állítja, hogy ez egy R-Go-szintű produkció, én meg azt mondom, hogy Jézus Mária!, ezt ne. Mindenképpen szempont, hogy két különböző karakterű dalt mutassunk be. Jó néhány alkotó már nem él, ilyenkor az is kérdés, elkészíthető-e hitelesen a műsor. Szécsi Pál esetében úgy tűnik, sikerült. Felhívott utána a nővére, és azt mondta, hogy ez volt a legjobb összeállítás az öccséről, tartalmas és mértéktartó, nem lihegte túl a különböző szerelmi ügyeket. Ezek nagyon fontos visszajelzések. Amúgy messze ez volt a legnézettebb adásunk.
MN: Minden évhez könnyen található egy-egy kulcsdal?
LB: Ugrálunk az időben, hogy ne legyen unalmas a sorozat, és hogy a saját helyzetünket is megkönnyítsük.
MN: Ha megnézzük az 1995-ös év rádiós játszási listáját, az derül ki, hogy három-négy hónapon keresztül a Happy Gang Kérek egy kulcsot a szívedhez című száma állt az első helyen. Ez a szám azóta teljesen eltűnt, nem játssza senki, pedig ez volt az évtized legnagyobb játszási sikere.
LB: Ez is egy kérdés. Lehet-e a Happy Gangről beszélgetni huszonöt percen keresztül a közszolgálati televízióban, és úgy elemezni, mint komoly zenei teljesítményt, a megszólaltatott szakértők - Sebők, Szőnyei, Jávorszky - segítségével. Valószínűleg nem. De rétegzenék kultikus számaira sem szánhatunk egy teljes műsort, mert a Dob+Basszus alapvetően szórakoztató műsorként van definiálva. Igaz, legutóbb a Bizottság Szerelem című legendás dalát dolgoztuk fel az R-Go Bombázójának párjaként 1983-ból, szóval néha azért feszegetjük a kereteket.
MN: Hány részre szerződtetek a Dob+Baszszussal?
LB: December végéig szerződtünk, ez nyolc részre szól, de a jó visszhangok miatt a tévé vezetősége úgy döntött, hogy májusig meghosszabbítja a sorozatot. Így tizenöt-tizenhat rész készülhet el, ami már nagyjából átfogja a magyar popzene történetét.
MN: A televíziók eleve nem foglalkoznak magyar popzenével - mint kultúrtörténeti érdekességgel pedig különösen nem. A jogdíjak miatt nem éri meg bevállalni, vagy a nézettség szelektálta így a televízió műsorstruktúráját?
LB: Nem jogdíjkérdés. Azok a helyek esnek ki a műsorstruktúrákból, ahova régebben még befért egy félórás popzenei műsor. Évekkel ezelőtt magyar zenekarok a klipjeik révén lettek ismertek. Ilyen volt az Exotic Trabantja vagy a Bikini Adj helyet magad mellett című száma. Mi azt vizionáljuk a Dob+Basszussal, hogy ezek a dalok - ha tetszik, ha nem - a magyar kultúra részei. Azon lehet vitatkozni, hogy a magaskultúra vagy a tömegkultúra részei. Az is egy kérdés, hogy hosszú távon van-e átjárás a popkultúra és az elitkultúra között: egy tömegkulturális termék, például egy Bergendy-dal harminc év múltán is tömegkulturális termék marad-e, vagy átemelődik egy másik dimenzióba. A művészettörténet sokszor bebizonyította, hogy az eredendő szerzői szándék nem mindig meghatározó az alkotás besorolását illetően. Nyilván vannak előadók, személyiségek, akik generációkon túlmenően érdeklik az embereket, és vannak, akik nem tudnak ebből kitörni. Nálunk a Neotont hetven-százezerrel több néző tekintette meg, mint az azt követő Beatricét, pedig a Ricéről szóló film lényegesen mélyebbre sikerült. Egy másik példa: az Omega és Szécsi Pál egy-egy számát bemu-tató részt leginkább az a tizennyolc és negyven közötti korosztály nézte, amely Szécsi Pált nagy valószínűséggel nem hallgathatott (1974-ben halt meg - a szerk.). Szécsi a maga idejében ciki volt a fiatalok számára, hiszen a nála tizenöt-húsz-harminc évvel idősebbeknek énekelt. Amióta megy ez a műsor, én is felfedezek egy csomó magyar zenét magamnak. KFT-t hallgatok, most Bergendy szól a kocsiban, vagy megvettem a Beatrice-LGT-Omega koncertlemezt. Akkor kiestek a horizontomból. De ellenkező irányú reakcióim is vannak: amennyire istenítettem az Európa Kiadót, annyira nem érdekel most. Olyannak érzem, mint tizenhat évesen az Illést. Kicsit idejétmúltnak. Most szívesebben hallgatok Illést, például az Eljöttél egy zseniális popdal. Nyilván az is benne van, hogy az Európa Kiadót hatszázötvenszer meghallgattam, ahogy a Kontrollt és a Sexepilt is. És lehet bennem egyfajta irigység is. Komolyan! Mondjuk, Menyhárt Jenő megír egy olyan szöveget, mint az Igazi hős vagy a Romolj meg, és az közkinccsé válik. Én is megmutatom majd a fiamnak - hallgasd meg, hogy mi minden van belezárva egy ilyen dalba: életérzés, hangulat, korszellem s a többi. A tinédzserkori vágyaim benne lehetnek ebben az irigységben, hiszen magam is basszusgitároz(gat)tam.
MN: Hol?
LB: Foto Hábernek hívták a zenekarunkat, nem volt a maga idejében jelentős. A Kézi-Chopin előzenekaraként játszottunk, és bájosan amatőrök voltunk. Városi legenda: amikor Bornai Tiborral készítettem interjút, mesélte, hogy járt egy társaságban, ahol azt hallotta, a Lévai Balázs milyen jó basszusgitáros. Miféle társa-ságba jársz te? - kérdeztem vissza, hiszen egy félpunk-félavantgárd műveltségű basszusgi-táros voltam. Azután kihámoztuk, hogy a házi-gazda a szomszédos zenekarban gitározott, és hozzájuk képest egy picivel jobbak lehettünk. De most kaptam egy óriási ajándékot az élettől: a Kispál-forgatáson Lovasi odaadta a basszusgitárját, és a próbán én játszhattam a Szőkített nőt. Folyamatosan mellényúltam, de örök hála, hihetetlen élmény volt. Beírhatom az önélet-rajzomba: rövid ideig játszottam a Kispál és a Borzban. Négy és fél percig.
MN: A Nagy Könyv kissé bonyolultabb történet, ha az ikonokat nézzük.
LB: A Nagy Könyvben műsorvezetőként veszek részt Varga Edittel. Lehet, hogy magam ellen beszélek egy kicsit, de ezt a műsort a legjobb tizenkét könyvig tartottam igazán fontosnak. Zárójelben: rengeteg ember volt kíváncsi A Nagy Könyvre a Szigeten, a VOLT fesztiválon, Kapolcson, és nagyon sok vidéki rendezvényre is elmentem, ahol kis helyeken telt ház fogadott. Nem a messziről jött ember beszél belőlem. Láttam, hogy érzelmi viszonyt alakítottak ki A Nagy Könyvvel, azaz szerethetővé vált számukra, azt tartották fontosnak, ami a játék értelme: hogy beszéljünk könyvekről. Jó védjegy lett A Nagy Könyvből.
MN: Mégis, valahogy úgy van, hogy A Nagy Könyv nem téma sem a közéletben, sem az irodalmi berkekben.
LB: Ha rákapcsolódik a kortárs magyar irodalom, komoly hasznot húzhatott volna belőle. Egy csomó oldalát bemutathatta volna. Ehelyett a kortárs irodalom azt mondta, hogy miért erre költik ezt az ötszázmillió forintot, miért nem vásárolnak meg háromszáz-háromszáz példányt kortárs magyar írók műveiből, s küldik el a könyvtárakba. Miközben nyilvánvaló volt, hogy csak erre van pénz, a politika erre szándékozott kihasítani egy összeget. Egy egészségesebb kultúrában a kortárs irodalom megteremti a maga útjait, hogy benne legyen egy ilyen eseményben, hogy a járulékos hasznából részesüljön. Nálunk inkább azt emelte ki, hogy a százas listára csak hat vagy nyolc kortárs regény került fel. Igen. Negyven év múlva huszonhat fog felkerülni, sajnos egy bizonyos időnek el kell telnie. Azt se felejtsük el, hogy A Nagy Könyv kilenc hónapot ölel fel, és ez igen hosszú idő. Kilenc hónapig fenntartani az érdeklődést, miközben nincsenek őrületes lehetőségek, nagyon nehéz, ráadásul akik kezdetben szavaztak, azok nem nagyon választanak még egyszer, hiszen már letették a voksukat mondjuk A Pál utcai fiúk mellett. Mégis érdekes, hogy milyen emóciókat képes kiváltani a műsor és egy könyv: a fene se gondolta volna, hogy az Abigél ilyen érzelmeket kavar fel az olvasókban. Ez volt a legnagyobb meglepetés, hiszen a Harry Potterrel szemben juttatták tovább a legjobb hatba, s most már ott van a döntőben is. Szabó Magdának óriási rajongótábora van. ' valóban nagyon erős kapcsot alakított ki a könyvei és az olvasók között, hosszasan kígyóznak a sorok, amikor dedikál. És kortárs szerző!
MN: Egyszeri játék volt A Nagy Könyv?
LB: Igen, ezt befejezzük az év végén. De szó van arról, hogy valamilyen más formában érdemes lenne folytatni.
MN: Felmerül, hogy egy franchise-rendszerben készült játékba mennyire lehet belenyúlni, mennyire lehet az adott ország sajátosságaira ráhúzni.
LB: Nem nagyon. Magyarországon csak regények játszottak, Németországban könyvek. így lehetett ott második a Biblia. Nálunk Magyar-ország legkedvesebb regényeiről van szó, ami nem rossz megközelítés, még akkor sem, ha nem fér bele a Toldi és a János vitéz vagy valamelyik erős novellánk.
MN: Az Esti Kornél-ciklus novella vagy regény?
LB: Erre hadd válaszoljak egy történettel. Volt egy irodalmi zsűri, amely kategorizálta a vitás műveket. Amikor leadtam a magam tízes listáját, rajta Faludy Pokolbéli víg napokjaival, felhívott a rendszergazda, hogy erre nem szavaz-hatok. "Miért nem?" "Mert ez nem regény." "Hogyne lenne, ez egy önéletzrajzi regény." "Az összeállított rendszer szerint nem. Sajnos nem ismeri, bocs." Később aztán korrigálták, de Faludy így maradt ki az én kedvenceim közül.
