Nagy hangon - Alice Russel: My Favourite Letters (lemez)

  • - minek -
  • 2005. december 15.

Zene

Alice Russell napjaink egyik legkiemelkedőbb brit soul/blues/r'n'b énekesnője - nem kell megijedni: amit csinál, az egy pillanatra sem lesz idegesítő, (zene)csatornatöltelék árenbí.

Alice Russell napjaink egyik legkiemelkedőbb brit soul/blues/r'n'b énekesnője - nem kell megijedni: amit csinál, az egy pillanatra sem lesz idegesítő, (zene)csatornatöltelék árenbí. Igazi tűzrőlpattant típus, lenyűgöző hanggal, valamint remek előadói képességekkel megáldva, akit mind szélesebb körben ismernek, elvégre számos produkcióhoz adta vendégként a hangját. Mára egyike a legkeresettebb énekesnőknek - hála a Bah Sambával, TM Juke-kal, Kushtival és legfőképpen a Quantic Soul Orchestrával közös fellépéseinek, lemezfelvételeinek.

Ezek után magától értetődik, hogy Russell kisasszony szólóban is kipróbálta magát - egészen pontosan ebben régi zenésztársai is segítettek, s adott volt a kiadó is: a Quantic kollektívát és a TM Juke-ot is foglalkoztató brightoni Tru Thoughts label. Már első albuma, a tavalyi Under The Munka Moon feltűnést keltett, s jelentős kritikai sikert hozott, a most ősszel publikált My Favourite Letters pedig egyenesen telitalálat. Jó része volt ebben a producer-zeneszerző TM Juke-nak (Alex Cowan), aki húzós, érzéki, igazi fekete slágerekkel töltötte meg az albumot. A dalok korántsem egy kaptafára készült zöngemények: mindegyik más, és mégis valamennyi remekül passzol Russell elbűvölő, ám nagyon erős hangjához. A blues, a gospel, a funk, a vokális dzsessz, a klasszikus soul hatásaiból valami egészen elementárisan egyedi dolgot képes kihozni - szinte ki sem nézné az ember ebből a szőke kis hölgyből. Ott van mindjárt a lemez elején a kislemezsláger Humankind hegedűvel súlyosbított kemény funkja, vagy az alapvetően könnyed, enyhén reggae-s beütésű Mean To Me, az izgalmasan lüktető basszusalapjával. A Fly In The Hand húzós soulja után egy vérbeli blues (To Know This) a végén szomorú gospelkórussal, majd az I'm Just Here, ami végre rendre is tanítja a hall-gatót. Az igazi feleselős soulhimnusszá fajuló Munkaroo a régi klasszikusokat idézi - mint ahogy egyre többször támad az az érzésünk, hogy szinte már nem is a jelen időben vagyunk, hanem valahol a hetvenes évek elején, amint éppen a legfeketébb hangú fehér énekesnő szorongatja a mikrofont egy füstös bárban. Ami igaz, az igaz: az alkotók nem tudnak hibázni, nyoma sincs öncélú alibi dzsesszfunknak, a produkció elejétől a végéig alárendelődik Russell hangjának, ami azután el is adja a portékát. Egy pillanatra sem kell aggódni: a My Favourite Letters nem hagyja magát megunni - az első hallgatás után gyakori vendég lesz a lejátszóban.

Tru Thoughts/Deep Distribution, 2005

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.