Zene

Aligha találna bármelyik zenekar jobb módot a születésnapja megünneplésére, mint most a 15 éves Söndörgő, amely tucatnyi meghívott zenészt és énekest, na meg egy teljes meghívott zenekart (a Vujicsics együttest) felvonultató gálakoncertet rendezett. A koncert ráadásul minden várakozásnál jobban sikerült: már rögtön a legelső percben, ahogy egy szerb dal dallamait elképesztő profizmussal pengették a tamburán, elértek a csúcspontra, aztán végig itt is maradt a színvonal. A Söndörgő - vagyis az Eredics fivérek (Áron, Dávid, Benjamin és Salamon) és Buzás Attila - vendégválogatása azért a lehető legjobb, mert mindegyikük egészen remek volt, s így a szokottnál jóval nagyobb létszámú közönség jó néhány tagja egészen biztos, hogy beszerez majd egy-két lemezt a meghívottaktól is.

Péntek éjszaka van, a hőmérséklet valahol a nulla és a fagyhalál között ingadozik, a sor rémisztően hosszú, a türelmesen didergő várakozók bőszen bátorítják egymást, hogy bent minden jobb lesz. S bár az ajtó és a szigorú biztonságiak túloldalán ugyanolyan hideg van, mint az utcán, legalább a lelkünket melengetheti a tudat, hogy épp a jófejség legújabb csúcsteljesítményeként beharangozott házfoglaló buliban vagyunk.

b> Hogy tehát a plázák valami második otthont jelentenének az életvitelszerűen bennük mászkáló, találkozó, kirakatokat bámuló, szolgáltatásokat használó fiatalok számára - ezt sejteti a cím. Munkatársunk, Simonyi Balázs fényképeinek kifüggesztett "előszava" pedig azt, hogy távolságot érez saját értékrendje és a plázázó fiataloké között, akik tespedten és spleenesen tengenek-lengenek.

"Aleksandra kuncsaftja egy európai parlamenti képviselő, aki túl sok Viagrát kap be a találka előtt, és holtan nyúlik el Aleksandra lábai előtt. Aleksandrát, a call girlt keresi fel Ljubljana." A Viagrától bekrepált EU-képviselő - ez is szép kép, lenne tippünk, kinek kéne játszania magyar filmben, de ami igazán izgalmas, az csak ezután következik a szinopszisban, hogy vajon Ljubljana hogyan keresi fel Aleksandrát, csönget-e a város, vagy lesből támad, de nem, sajnos teljesen szokványos a felállás.

Balogh Kálmántól utoljára a tavalyi, Lukács Miklóssal közös cimbalomduó-lemezt hallottam. Az amúgy erősen román népzenei irányultságú anyagból a legjobban talán az Édesanyám rózsafája feldolgozása tetszett, ahogy óvatosan, szinte félve közelítette meg, majd bontotta ki a két nagyszerű cimbalmos a zenei témát, hogy aztán fényes magasságokba emelje.

A világhírű fotós Elkán László néven született Hódmezővásárhelyen. Az életművét bemutató kiállítás három részre tagolható, ahogy Hervé a kezdetektől az építészetfotográfián át eljutott az absztraktig - ezt a geometrizáló tendenciát erősíti a kiállítótér Mondriant idéző díszítése is.

című operája a bel canto egyik csúcsa, amelyben az éneklés merő gyönyör, melódiával telített átszellemültség, a hang áradásából fejlődő tartalom. Persze, ha úgy éneklik.

Az "öregember nem vénember" szakágból szalajtott mozikkal Dunát lehet rekeszteni ebben a pillanatban is a pesti filmkínálatot tekintve, de nem zavarba ejtő e bőség, hisz mind ugyanazt mondja - ritkábban komoly, sűrűbben könynyed kiszerelésben -, miszerint túl könynyen mondunk le embertársainkról (a közlemény tárgyi világba helyezett megjelenítése is mindennaposnak mondható, gondoljunk az elhajított gyerekjátékok filmjelenlétére). Kedvencem az Ûrcowboyok, annál gátlástalanabbul semmi sem negligálta a valós elemeket, kár, hogy unalmas volt. Amúgy csak egy követelmény van a pályán: jó külsejű és a maguk idejében elég híres veteránokat léptetni fel.

Ha egyszer erőnek erejével arra kényszerítenének, hogy egyetlen ember munkásságával jellemezzük a lábunk alól éppen kiszaladó évtized pop/rock/elektronikus zenéjét (mármint az izgalmasabb részét), akkor nyugodtan vegyük elő Dan Snaith dolgait, s legott megtaláljuk bennük a szükséges illusztrációk javát. A Kanadából származó, az ottani (egyik számában is megörökített) Dundasban felcseperedő Snaith már tanulmányaival is jelezte az absztrakcióra való hajlamát ("civilben" matematikus), de a zene nyelvén is legalább ilyen pontosan tudja kifejezni magát.

A hét végén a Hír Tv egyik magazinműsora azt firtatta, hogy hova lett a magyar filmgyártásra az elmúlt nyolc esztendőben fordított temérdek pénz, s ezen belül előszedték azon örök gumicsontot is, hogy "miért rosszak a magyar filmek?". A kérdést épp Jancsó Miklósnak sikerült nekiszegezni, aki - örök jó szokásához híven - egy anekdotával válaszolt, ami nagyjából úgy foglalható össze, hogy amikor az előző államfő ugyanezt kérdezte tőle, ő azt válaszolta, hogy vissza kéne váltani a rendszert, és akkor megint érdekes lenne úgy a művelt nagyvilág, mint önhazánk széles közönsége számára, hogy mit mondanak a magyar filmesek.

A film három szereplője három nemzedéket képvisel, s ténylegesen csak az egyikük rendőr. Az idősebb már, a fiatalabb még nem zsaru. Mihály, kihasználva a korkedvezményt, negyvenegynéhány évesen nyugdíjba ment. A jó kedélyű, nyugodt természetű és láthatóan még ereje teljében lévő férfi körzeti megbízottként szolgált; a lakosok ismerték, tisztelték, és életkorra, etnikumra való tekintet nélkül visszasírják. Úgy tűnik, már Mihály is megbánta a korai visszavonulást, egykori (nem roma) kollégáival, akikkel máig összejár, szeretnének nyugdíjasként dolgozni, de a rendőrség nem kér belőlük. Akkor sem látják őket szívesen, ha belátogatnak a régi munkahelyükre - ami részben érthető (sehol nem örülnek igazán a régiek vizitjeinek), másfelől, az érettebb korú, tapasztalt zsaruk hiányának ismeretében érthetetlen, miért nem tudják vagy akarják valamilyen formában alkalmazni a még jó karban lévő, terepmunkát vállaló idősebbeket.

Európának kilenc mértani középpontja van, Németországban mindjárt kettő. Én eddig csak a tállyairól tudtam, mert feliratban oda van vésve a négyméteres griffmadár alá, a Vereskocsma és a posta között. Gyanús volt mindig, hogy nem kizárólag ez az egy falu szeretné identitáserősítésre felhasználni a topográfiai vakszerencsét, de Németh Ilona térképéről most már leolvasható az összes helyszín. A legrégebbi emlékmű a Terebesfehérpatakon, Kárpátalján álló obeliszk, amelyet az után állítottak 1887-ben, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia Térképészeti Intézete a hosszúsági és szélességi körök felezővonalainak metszéspontjában meghatározta Európa közepét. De a szórás meglehetősen nagy, Lengyelországot egészen körbeveszik a piros pöttyök, és a környéken csak Csehországnak nem jutott egy se.

"Emeljük a tétet" - ezzel a nagyralátó szlogennel az ajkán rugaszkodott neki az idei évadnak az Operettszínház társulata, s ha már e közérdekű információt a Szerdán tavasz lesz bemutatójáról szólva el is mulasztottuk továbbadni lapunk olvasóinak, hát a Koldusopera múlt pénteki premierje valósággal kiköveteli az önérzetesen merész fordulat citálását. Brecht és Weill közös remeke ugyanis vitán felül olyasforma feladat elé állította az előadás megálmodóit s a musicaljátszás Nagymező utcai gyakorlatán pallérozott énekes színészeket, amit eredetibb kifejezés híján komoly kihívásnak szokás nevezni. Mert túl a megemlékezés tiszteletre méltó gesztusán (a darabot kereken ötven éve mutatta be - az eredeti hangszereléssel és a teljes zenei anyaggal - a mai Thália falai között az úttörő szerepű, ám rövid éltű Petőfi Színház), Béres Attila rendező a Koldusoperával alighanem egyszerre próbálta színészi megújulásra, fejlődésre késztetni az Operettszínház népes rajongótáborral bíró sztárjait és ambiciózus sztárjelöltjeit, valamint izgalmas, kísérletezésre és kockázatvállalásra bátorodó, inspiratív műhelyként fölmutatni teátrumát. A rokonszenves szándéknak tehát már önmagában is kijár az elismerés, még akkor is, ha a bemutatóra elővezetett produkcióban olykor a kívánatosnál érzékletesebbekké váltak az átmenetiség jegyei, a korábban elsajátított játékmodor bevésődései, s mit tagadjuk, néha bizony a művészi sokatmondás merőben formális gesztusai is.

Megint az utolsó pillanatban szóltam, mármint a színháznak, hogy mennék előadást nézni - kétféle színház van ebből a szempontból is, az egyik megértően kezeli a tipikus kritikusi naptármizériámat, a másik nem (és van a harmadik, ahová tényleg nem lehet beférni aznap este) -, ilyenkor ajánlatos korábban érkezni, nem a tömeggel. De hát a Stúdió "K"-ról mindenki ezt gondolja, vagyis mindenki korábban érkezik, pusztán azért, mert ott már az előcsarnokban (csarnok ez?) is színház van, ezért már ott ki lehet esni a mai napra rendelt elmebajból, és átzsilipelni egy jobb világba. Nemcsak attól színház a Stúdió "K" egész világa, hogy Németh Ilona bábjai ülnek-lógnak itt-ott, hanem fordítva: azért lógnak ott, mert színház van ott is; a színház része a büfé, a több kisebb szoba, a Tordai Zádor terem, a szőnyeg, a székek, padok, asztalok. Ahogy a lakás része az előszoba meg a konyha. Már ha otthonról beszélünk.