Stand Up, People Töltsön egy órát Tito Jugoszláviájában a hatvanas-hetvenes évek roma popcsillagaival! Nem tudom, hogy erre a hívó szóra hányan indulnak be, de akik anno sokat csámborogtak arra - vagy akik simán odavannak a Balkán cigányzenéjéért -, azoknak különleges kaland lehet ez az időutazás. A londoni Vlax Records kiváló ötletén alapul: összeszedni azokat a korszakos kislemezeket, amelyek előadói nagy része már feledésbe merült. A macedón Esma Redzepovára és a szerb Saban Bajramovicra persze emlékszünk, és újfent megbizonyosodhatunk, hogy ők a "roma királynő és király", de Esmát is csak a hatvanas-hetvenes évek fordulóján lehetett így, szintipop kísérettel hallani. Másfelől meg éppen az derül ki, hogy miközben szinte az öszszes felvételt átjárta a könnyűzenék iránti nyitottság - akár az angol pop, akár az indiai filmzene felé fordult -, megőrizte fő vonásait. Nincs az a villanyorgona, ami a fékezhetetlen roma klarinétosokat és harmonikásokat überelni tudta volna.
Ahogy egy ilyen gyűjtemény esetében elvárható, egy csomó felfedezést is tehetünk. A macedónok közül Muharem Serbezovski a török és indiai kapcsolatai, Usnia Redzepova pedig a szokatlanul szomorkás hangja révén tűnt ki. A kosovói Ava Selimit nemcsak szenvedélyessége, de a sorsa is emlékezetessé tette: ő az égbe mehetett volna, ha a karrierjét nem rendelte volna alá a cigány nőkkel kapcsolatos elvárásoknak. (Remélhetőleg háziasszonyként teljesebb életet élt.) Aki pedig rögtön a csúcsra akar jutni, annak az utolsó darabbal kell kezdenie: az Ansambl Montenegro 1968-as Djelem Djelem-esztrádja több mint kislemez: azonnal Kusturicáért, sőt Tarantinóért kiált. (Vlax Record/Asphalt Tango, 2013)
Dirtmusic: Troubles Ugye, emlékszünk rá, három éve sincs, hogy jártak nálunk. Akkor épp a BKO című albumot turnéztatták a Tamikresttel közösen, szóval már nyakig Maliban. Ugyan a Seattle-ből Ljubljanába költöző (Walkabouts-főnök) Chris Eckman, az egykor Bad Seeds-tag Hugo Race és a (Come-ból ismert) Chris Brokaw triója szolidabb ambíciókkal indult. Csak valami gyökértelen, akusztikus városi bluest akartak játszani. De aztán a híres-nevezetes Sivatag Fesztiválon összejöttek a Tamikresttel, és erősen megcsapta őket Mali szele. A 2010-es BKO után Eckman a Tamikrest, majd Ben Zabo és Samba Touré producere lett, de a Walkabouts Travels In The Dustland albuma is a végtelen homok és a végtelen égbolt közötti sivatagi látomásokra épült. Ennyit a múltról.
Most pedig az van, hogy Brokaw kiszállt, úgyhogy Eckman és Race kettesben utazott Bamakóba. Még csak dalokat sem vittek, legfeljebb ötleteket vagy kezdeményeket. Úgy gondolták, majdcsak kisül a dologból valami. És nem gondolták rosszul. Persze nem akárhol és nem is akárkikkel folyt a session. Salif Keita klubjában várták őket Ben Zabo, Samba Touré és Rokia Traoré zenészei. Azt olvasni, nem sokat agyaltak, viszonylag hamar belőtték a csapásirányt. Már az elején elszálltak, aztán még rátettek egy lapáttal. Messzire utazós, mozizós lemez lett a vége. Nettó pszichedélia. Manapság már kicsit ódzkodni lehet az Afrika felé kacsingató kollaborációktól, de ez nagyon rendben van. Nem az a fajta, ami már elsőre könnyen adja magát, de aztán nincs szabadulás. Az amerikai Chris Eckman és az ausztrál Hugo Race végképp magára talált a bajoktól sújtott Maliban. (Glitterbeat, 2013)
Jupiter & Okwess International: Hotel Univers A dolgok állása szerint már két esélyese van "Az év afrikai lemeze" díjnak, ugyanis a zsigerből mindig zseniális Bassekou Kouyaté januári Jama ko albuma mellé besorolt a kongói Jupiter debütáló korongja. Persze nem kizárt, hogy végül be kell érnie "Az év afrikai felfedezettje" címmel, de lényeg a lényeg: ez a Hotel Univers kiváló dobás.
Az ötvenes éveiben járó Jupiternek több mint törzshelye a szóban forgó kinshasai szálloda: napközben a gangon szívja magába az utca zaját, meg mást is, de ezt most nem forszíroznám. Az együttese is itt próbál, éjszakára meg ott a bár, whiskyvel és pillangókkal, mit szem és száj kíván. Jupiter amúgy Kelet-Berlinben cseperedett fel, ahol az apukája a kongói követségen dolgozott, és - mint a The World Is My Land című száma tanúsítja - soha nem értette, hogy miért niggerezik a kölykök, miközben azok éltek rabságban. Aztán hazatért a család, és attól kezdve Jupiter otthon nem találta a helyét - nagyjából az volt a csúcs, ha utcazenészként felkérést kapott egy-egy nagyobb szabású temetésen való közreműködésre. De végül is sínre került, Okwess International néven megalakította saját zenekarát, és azóta a tradicionális ritmusok mentén ezerrel pumpálja a friss vért Kongó muzsikájába. Már csak azért is, mert elege van a múltból. A Mwana Yokatoli című számban például egyenesen azzal fordul a fiatalokhoz, hogy még véletlenül se hallgassanak az öregek tanácsaira... Ahogy Kongó kinéz, nincs arra semmi okuk.
Amilyen súlyos arcokból áll Jupiter és bandája, olyan hitelesen tolják a magukét. Ha jól hallom, nem találtak ki semmi eredendően újat, de ahogy összefonták a rock, a funk és az afrobeat szálait, abból mégis valami mellbevágó dolog sült ki. Sűrű, piszkos, betépett, de muszáj tőle beindulni. Még az is lehet, hogy ez a jövő. (Out/Here, 2013)
