JJ Cale nem tud énekelni, mert nincs hangja.
Nem mintha Eric Clapton marhára tudna énekelni, és ez különben is ízlés kérdése, de JJ Cale-nél azért jobban.
Jobban mondva valamicske hangja van JJ Cale-nek, sőt a hangszíne kifejezetten kellemes, de nagyon sovány, kicsiny terjedelmű. (Erős hangja van, de pocsék - na, ezt Csehov biztos nem róla írta.) Ahogy a művész a rá jellemző szerénységgel mondani szokta, két hangot tud kiénekelni (van, mikor nagyotmondásra ragadtatja magát, és hármat számol, de nem szeret nyilatkozni sem). JJ Cale idestova harmincöt éve úgy énekel, hogy az inkább dallamos beszéd, időnként dörmögés, elnyelt sorvégek, elnyammogott szavak. Emiatt számos alkalommal előfordult, hogy a keverés előtt még egyszer felénekelte a szólamát, és a tréfa kedvéért a felvételen rajtahagyták a háttérben az eredetit is - egy "fucking choir", aki vagyok ilyenkor, mondta egy ízben egy interjúban, dicséretes szerénységgel mosolyogva meg önmagát.
JJ Cale művészetének további hiányossága, hogy meglehetősen egyszerű ritmusalapokkal dolgozik, már az első lemezein, a hetvenes évek elején néha dobgépet használt, és ezzel a hátborzongató szokásával később sem hagyott fel teljesen.
JJ Cale művészetének befogadását tovább nehezíti, hogy dalainak nem csekély hányadán a hangszerelés olyan, hogy is mondjam csak, esetlegesnek tűnik. Ennek egyik oka a legenda szerint az, hogy abban az időben, amikor egy lakókocsiban lakott (a múlt század vége felé pár évtizedig), tetszőleges városokban, alkalmi partnerekkel készítette albumait. Amerre épp járt, és aki épp kéznél volt. Példánknál maradva, a Don't Cry Sister ezen az albumon objektíve jobban szól, mint az eredetin (5, 1978), jót tett neki Clapton meg az, hogy élő ember dobol rajta, és hogy Billy Preston, az azóta elhunyt jazzorgonista legalább öt hangot leütött a 3 perc és 8 másodperc alatt. A JJ Cale-puristák szerint ez persze marhaság, és én inkább ezzel a nézettel rokonszenvezem, mert én is JJ Cale-purista vagyok.
JJ Cale művészetének további furcsasága, hogy rövid számokat játszik. Az egyik kedvencem, a Ridin' Home című dal (Really, 1972) cakpakk két és fél perc, kezdődik a témával, két fülbemászó strófa, aztán jön egy - lemértem - 16 másodperces szájharmonika-szóló, de olyan, hogy beszarás, majd visszajön a téma, még két strófa, és kész. Még a lekeverés előtt mintha Cale is belefogna valamibe. A zenehallgató elképed. Mi van, megunta??? JJ Cale más számokat sem spiláz túl, a Slower, Baby című blues (Closer to You, 1994) a maga több mint négy percével már egy komplett szimfóniának számít.
JJ Cale-nek a fent sorolt hiányosságokon kívül felróható továbbá, hogy vonzódik a country műfajához is. Bár a jó ég tudja. A country talán csak innen ciki, messziről, Európából nézve, ahová csak a nagyon gagyi jutott ebből is. Oklahomából a dolog másképp festhet. Márpedig JJ Cale Oklahomában született, és többé-kevésbé ott is élte le az életét. Oklahoma az Egyesült Államok középső részének déli felén fekszik, Kansasszel, Arkansas-val, és még pár ilyen, nagyon vidéki állammal szomszédos. Gazdasági életében a mezőgazdasági termelés meghatározó szerepet játszik. Lakói fehér parasztok, feketék és indiánok. Márpedig a blues is meg a country is a parasztok zenéje, az egyik a fekete parasztoké, a másik a fehéreké, vagy legalábbis az volt egykor, lenézett és megvetett zene; s az átjárás közöttük sokkal több, mint azt vélnénk. A blues persze a 60-as évek elején már városi zeneként érkezett hozzánk, Európába, így kaptuk, a country meg csak keveseket inspirált. De ha valakinek nem tetszenek a Cale-életműből a kovbojos hangzású számok, élvezze a többit, ez a jó tanácsom. (Bár. Bárbárbár. Először tessék türelmesen végighallgatni a Carry Ont.)
JJ Cale a rá jellemző szerénységgel egy ízben azt nyilatkozta, hogy albumai (a mostanival együtt 15 vagy maximum 20, ha a koncert- és válogatásalbumokat is belevesszük) amolyan demolemezek. A művész ezt a következőképpen értette. Õ igazából dalszerző, kitalál egy melódiát, amit - mert neki nincs hangja - másnak kéne elénekelnie. De mivel nem sok humora volt ezekkel a dalokkal házalni, és a másoknak (művészeknek, híres bandáknak, impresszárióknak) rendszerint a "titkárnőin sem jutott túl", egyszerűbb volt kiadni ezeket a lemezeket. Hátha akkor majd mások feldolgozzák a számait, és a jogdíjak szerény megélhetést biztosítanak a szerzőnek. Az első befutott művész, aki a horgot bekapta, Eric Clapton volt, aki 1970-ben az After Midnightból, majd pár évvel később a Cocaine-ból slágert csinált. A jogdíjak lehetővé tették, hogy JJ Cale-nek ne kelljen cipőárusítással foglalkoznia.
Nem tudom, a JJ Cale-re jellemző szerénység nem műszerénység-e, hogy nem ezzel akar-e JJ Cale kitűnni a többi rockzenész közül. Én rajongója vagyok JJ Cale-nek, úgyhogy a szerénységet már csak ezért is elhiszem neki. És különben is. JJ Cale-ből nem lett popikon, nem csinált fényes karriert. Amikor a 60-as évek elejének közepén beindult a rock and roll láz, szülővárosában, Tulsában játszott ilyen-olyan bandákban, egy idő után (kevés) pénzért. Zenélni iskolában sosem tanult. Később megpróbált Los Angelesben érvényesülni, mérsékelt sikerrel. Aztán Nashville-ben. Oklahomából sokan próbáltak Kaliforniában érvényesülni, vagy legalább kikászálódni a szegénységből, olyan sokan, hogy csúfnevet is kaptak a kaliforniaiaktól. Okie - ez Cale egyik lemezének is a címe (1973). Kitanult hangmérnöknek. Hogy halálra rohangálta volna magát szerződésekért, nem állítható. JJ Cale tudatosan döntött úgy, hogy nem száll be az iparba, nem csinál magából majmot. Viszont elég sokat buherálta a gitárjait, ilyen pick-up, olyan pick-up, kiveszem, beteszem. Inkább evvel foglalkozott, a hangzással. Már amikor csinált valamit, ugyanis hosszú évekre el bírt tűnni, se lemez, se koncertek, semmi.
| ||
Ennek a döntésének a következtében JJ Cale 1972-es, első önálló lemeze (Naturally) óta ugyanazt nyomja. Túlnyomórészt blues alapú dalokat, de más zsánerben is otthon van. Írt salsát, tangót, keringőt, kávéházi balladát, boogie woogie-t, rockot, rock and rollt. Õ a paraszt Tom Waits. Az agrár-Cohen. Ezeket a dalokat harmincöt éve ugyanúgy adja elő. Halkan, finoman, szentimentálisan. Kicsi hangokat penget. Mindegyik Cale-dal ugyanúgy szól, gitárjátéka ezer közül felismerhető, még akkor is, ha többen erre a tőle csent hangzásra alapoztak komplett életműveket és karriereket - Chris Rea még hagyján, de Mark Knopfler is. Neil Young is lesett el tőle ezt-azt. A feldolgozásoknak se szeri, se száma.
JJ Cale ugyanis, ha nem mondtam volna még, egy géniusz. Bluest lehet kevés dallammal is játszani úgy, hogy elég jó legyen. Lehet őrölni, nyúzni meg fújni vég és ész nélkül, belefeledkezve a ritmusba és a kissé megbolondított frázisokba. Vagy úgy tenni, mintha. De valóban eredetinek lenni a műfajon belül, megtalálni a dallamot, a hangzást, az arányokat kevesen bírják. Sokszor, egy életen át megtenni mindezt csak a legnagyobbak.
Lapunk megjelenése előtt egy nappal lett 68 éves, 1998 óta nem vett fel lemezt ("hát, nyírtam a füvet, meg ilyesmi"). Amikor először meghallgattam a Road to Escondidót, arra gondoltam, hogy Clapton, a világsztár egyfajta jótékonysági akciót bonyolított, segítsünk az elhagyott, elfeledett idős művészen, biztos sok baja van. Ekkor kicsit poposnak tűnt (jó értelemben véve poposnak). Aztán meghallgattam megint. Tizenegy már hallott Cale-dal van rajta, azon kívül egy régi Brownie McGhee- és két Clapton-szám. Rendesen hangszerelt, komoly dolgok ezek. Úgy Cale, mint Clapton odateszik magukat. Mind a kettő összetéveszthetetlen. Arányérzékük és ízlésük hibátlan. Ezen a lemezen két nagyszabású, érzelmes öregember bluest játszik. Azért, mert a blues szép. Nagyon szép.
JJ Cale & Eric Clapton: The Road to Escondido, Warner, 2006
