Agyba, főbe – 44. Erőszak és zene

  • Szőnyei Tamás
  • 2015. december 23.

A nagy számok örvénye

Brutalitás, vér, erőszak. Vigyázat, a nyugalom megzavarására alkalmas hangok, képek és történetek következnek Lady Gaga, Lady Day (azaz Billie Holiday), 2 Pac Shakur, a Nick Cave & The Bad Seeds, a Patti Smith Group, Tori Amos, Suzanne Vega, a 10.000 Maniacs, Tracy Chapman, Rhoda Dakar & The Special AKA, a Smiths, a Suicide, a Sonic Youth és a Bëlga műsorából.

Lady Gaga: Til' It Happens To You (You Don't Know How It Feels)

Amíg nem veled történik meg (nem tudod, milyen érzés) – a címbe szinte minden beleférhet, a legcsodálatosabb élménytől a legrettenetesebbig. A máskor inkább arrogáns vagy hűvös Lady Gaga szenvedélyes átéléssel énekli, de a dalszöveg csak általános érvénnyel szólít fel arra, hogy bölcsnek vélt tanácsaink megfogalmazása előtt próbáljuk magunkat az áldozat helyébe képzelni. Bármely erőszakos cselekmény áldozatának a helyébe. A konkrétumot a klip hordozza: nemi erőszakról van szó, az erős férfival szemben tehetetlen, ráadásul előre megfontolt szándékkal elkábított nő viszonylatában.

Diane Warren és Lady Gaga szerzeménye a The Hunting Ground című dokumentumfilmhez készült: Kirby Dick munkája a nemi erőszak témáját dolgozza fel az amerikai egyetemi campusokon. A filmet a 2015-ös Sundance Fesztiválon mutatták be, a Catherine Hardwicke rendezte klip a 2016-os Grammy-jelöltek közé került.

Tori Amos: Me And A Gun

Lady Gaga a narrátor pozíciójából követel empátiát, Tori Amos viszont egyes szám első személyben tárja elénk megerőszakolásának „élményét”. 21 éves volt, és a címmel ellentétben nem pisztollyal, hanem késsel kényszerítette egy pasas, aki őt kérte meg, hogy vigye haza kocsival. És nem csupán megerőszakolta, nemcsak azzal fenyegette, hogy ízekre vagdossa, hanem vallásos énekeket is énekeltetett vele. „Túléltem a kínzást, de összevizeltem magam, és évekre lebénultam. Erről szólt ez az este, jóval többről, mint szexuális erőszakról: a megcsonkításról. Valóban úgy érzem, mintha pszichológiailag megcsonkítottak volna azon az éjjelen, és mostanában próbálom újra összekaparni magamat. A szerelem és nem a gyűlölet útján. És a zenémen keresztül” – idézi a dal Wikipedia-lapja egy nyilatkozatát, amelyet 1994-ben adott Joe Jacksonnak a Hot Press magazin számára.

Története dalba foglalásához a Thelma és Louis, Ridley Scott filmje adta a lökést 1991-ben, amelynek végzetes eseménysorát egy nemi erőszak kísérlete indítja el. E két forrásból született a Me And A Gun, Tori Amos bemutatkozó albumának (Little Earthquakes, 1991) kislemezen is kihozott darabja. „Tele tank, némi chips / Én meg egy pisztoly / És egy férfi a hátamon / És szenténekeket énekeltem, miközben kigombolta a gatyáját / Akár nevethetsz is / Muris, mik jutnak ilyenkor az ember eszébe / Például, hogy még nem jártam Barbadoson / Ezért kell kikerülnöm ebből / Igen, egy feszes vörös cuccot viseltem / De emiatt szét is kell tennem a lábam / Neked, a barátaidnak, a faterodnak, Szerk. úr?” – vágja az áldozatokat hibáztatók képébe az obligát kérdést.

A fenti koncertfelvételt 1992-ben, Montreux-ben rögzítették.

Rhoda with the Special AKA: The Boiler

Tíz évvel vissza az időben, de maradva az erőszakot elszenvedő nő narrációjánál. Rhoda Dakar, mintha csak a pszichológusának mondaná el a rettenetbe forduló nap eseményeit – a mű értéke, hatása szempontjából másodlagos, de nem saját, hanem egy barátnője sztorija nyomán.

A boltban leszólítja egy jóképű pasi, kifizeti a kiválasztott ruhát, és randevúzni hívja. A lány – ez a refrénben visszatérő cím magyarázata – el van ájulva, alig hiszi el, hogy ez vele történik, mert hosszú ideje maga alatt van, öreg bojlernek érzi magát, aki senkinek sem kell. Egész este táncolnak, de utána nem akar fölmenni a férfi lakására. Túl gyors ez, alig ismerik még egymást. Erre a pasas sértődést színlelve elrohan, a lány utána, mígnem egy sikátorban nekiesik, ütlegelni kezdi, megpróbálja megerőszakolni, ő pedig semmi mást nem tud, mint sikítani, hogy neeeeeeeee…

Rhoda Dakar eredetileg a Bodysnatchers tagjaként adta elő a történetet, a csupa lány ska-zenekar egyik kislemezének B-oldalán meg is jelent 1980-ban. 1982 januárjában a drámai hátást fokozó lassabb tempóban, gazdagabb hangszereléssel megjelent a Jerry Dammers vezette Special AKA kislemezén is, amely a lista 35. helyéig jutott, mindannak ellenére, ami egy ilyen dal ellenében hat.

Patti Smith Group: Land (Horses)

Nyilván nem figyeltem eléggé, de mostanáig azt hittem, hogy a szám címe Horses. Hiszen a Horses című albumon szerepel, és Patti Smith már-már mániákusan ismételgeti benne ezt szót. Pedig valójában Land a címe, merthogy az eksztatikus lüktetés egy pontján átcsúszik Wilson Pickett Land of a 1000 Dances című slágerébe (pontosabban Chris Kennerébe – minden egyéb az egy évvel ezelőtti táncos bejegyzésben).

De a tánc itt nem szimpla szórakozás: a testi és lelki sokk lerázására szolgál. A villanásszerű képekből nemi erőszak bontakozik ki, férfi által férfin elkövetve. „A fiú Johnnyra nézett, Johnny el akart rohanni / de a film a terv szerint pergett tovább / A fiú elkapta Johnnyt, az öltözőszekrényhez nyomta / és bedugta neki, jó mélyen bedugta Johnnyba / A fiú eltűnt, Johnny térdre rogyott / verni kezdte fejét az öltözőszekrénybe / verni kezdte fejét az öltözőszekrénybe / hisztérikus nevetésbe kezdett / És Johnnynak hirtelen olyan érzése támadt, mintha lovak vennék körül / lovak, lovak, lovak…”

Így jutunk el a pónilovagláshoz (ami valójában egy lüke tánc neve, bővebben megint csak a táncos posztnál), majd tovább, a dal szenvedő hősének zaklatott gondolatfolyamát ránk zúdító énekesnő révén késekhez és pengékhez, torokhoz, vénához és agyalapi mirigyhez, a lehetőségek tengeréhez – Rimbaud-hoz és a rock & rollhoz.

„A Land vad szóképeiben Hendrix haldoklásának stációi visszhangoznak” – írta Kölykök című kötetében Patti Smith, hiszen bemutatkozó albumát, a Horsest az Electric Lady nevű New York-i stúdióban vették fel 1975-ben, ahol pár évvel korábban Jimi Hendrix alkotott.

Suicide: Frankie Teardrop

A Patti Smith számának hallatán szemünk előtt megképződő brutális látványról, ahogyan a megerőszakolt fiú vérző feje csattan az öltözőszekrény lapján, váltsunk át valódi mozgóképre, a Suicide klipjére (rendezte Paul Dougherty). Nem szívesen hallgatja és nézi ezt végig az ember többször egymásután, én legalább is így vagyok vele – mondhatnám, Nick Hornby a nevemben is szólt 31 dal című kötetében a Frankie Teardropról –, de legalább egyszer érdemes.

A történet címszereplője melodramatikusan beszélő nevet visel, magyarra fordítva egyenesen röhejes: Könnycsepp Feri. De kihallhatjuk belőle a népballadai csengést is, ami, belátom, elég távolinak tűnhet a Suicide világától. Oké. De ha kivonjuk belőle 1977-et és New Yorkot, Alan Vega hiszterikus előadásmódját és Martin Rev elektronikus zajait, akkor ott marad nekünk a csupasz balladai váz, a nyomor meg a brutális „megoldás”, amire a kiút reménytelensége készteti az eszét vesztő Könnycsepp Ferkót. Képtelen elviselni, hogy a gyárban nem tudja megkeresni a betevő falatra valót kis családja számára, ezért agyonlövi feleségét és hat hónapos csecsemőjüket, majd önmagát is. Ennyi. Hozzánk közelibb vidéken tán baltával gyilkolna, aztán felkötné magát, de ez Amerika.

A Frankie Teardrop a duó első albumán jelent meg (Suicide, 1977). A következő évben Rainer Werner Fassbinder beépítette Amikor 13 újhold volt egy évben című filmjébe, 1984-ben pedig Buddy Giovinazzo bontotta ki egészestés terjedelemben a dalban elmondott sztorit, a Suicide gyári munkás Frankie-jét vietnami veteránná átfaragva (Combat Shock).

Sonic Youth & Lydia Lunch: Death Valley ’69

Ahogyan a vietnami háború elleni tiltakozás nemzedékké – a hippiálom beteljesülésének illúzióját kínáló popfesztiválról elnevezett Woodstock-nemzedékké – olvasztotta egybe a 60-as évek második felének amerikai fiatalságát, úgy vetett véget a szép álomnak két bűneset. Hiába volt a szeretet nyara is 1969, minden a visszájára fordult. Decemberben, a Rolling Stones altamonti koncertjén a rend fenntartására hivatott motoros banda, a Pokol Angyalainak egyike leszúrt egy pisztolyt rántó, bedrogozott fekete fiatalembert a színpad előterében. Augusztus 8-ról 9-re virradóra egy hippikommunkának látszó banda bestiális gyilkosságsorozatot hajtott végre: a „családfő”, Charles Manson utasításait követő fiatal férfiak és nők öt embert mészároltak le – szúrtak, lőttek és ütöttek agyon – egy Hollywoodhoz közeli villában (köztük Roman Polanski nyolc hónapos terhes feleségét, Sharon Tate színésznőt). Másnap, egy másik villában egy házaspárral végeztek. Áldozataik vérével pedig üzeneteket kentek a falra, a még erősebb sokkhatás kedvéért. Mindezeket ráadásul egy egyedi gyilkosság előzte meg, még júliusban: az áldozat Gary Hinman zenetanár volt, aki korábban bemutatta a zenélgető Charles Mansont a Beach Boys tagjának, Dennis Wilsonnak, az pedig Terry Melcher lemezproducernek, aki azonban nem óhajtott Mansonnal dolgozni. Ez könnyen az életébe kerülhetett volna: ha nem adja ki a házát Polanskinak, lehet, hogy ő a következő áldozat, de nem őt találták ott, hanem a filmrendező barátait és feleségét.

Ennyi legalább szükséges ahhoz, hogy megértsük, miért a rohanás a klipben egy villa felé, és miért látjuk ott vérbe fagyva a zenekar tagjait, akik aztán a színpadon kínozzák hangszereiket. Mindez azonban csak a háttér az önmagában is felkavaró zenéhez. Arra nincs magyarázat, hogy a Sonic Youth tagjai és a velük nyüszítő Lydia Lunch miért vonzódott e borzasztó történethez, miért öltötték magukra képben az áldozat, hangban a tettes szerepét: a nyitó versszakban mintha Manson szólna „családja” egyik gyilkos tagjához, a Sadie-nek becézett Susan Atkinshez: „Sadie, ezt már szeretem, most, most, most, Halálvölgy ’69.”

A Death Valley ’69 először EP-n, majd a Sonic Youth második stúdióalbumán jelent meg (Bad Moon Rising, 1985). Death Valley egyébként jórészt Kalifornia, kisebb részt Nevada államban található. Nemzeti park, a világ egyik legforróbb sivatagos területe, filmtörténeti vonatkozásokkal, lásd Antonioni: Zabriskie Point és Roger Donaldson: Dante’s Peak. Charles Manson – aki a szépséget megtestesítő Marilyn Monroe mellett a szörnyeteg személyiségét adta a gyilkosságok évében született Marilyn Mansonnak – életfogytig szóló büntetését tölti. Susan Atkins a börtönben halt meg 2009-ben. Linda Kasabian, akinek a nevét 1997 óta viseli egy brit zenekar, a Kasabian, a vád koronatanújaként szerepelt a perben: a Tate-gyilkosságnál Manson utasítására kint maradt őrködni, de sok mindent látott, hallott, tudott, és elmondott, majd szabadlábra került.

The Smiths: Suffer Little Children

Akárcsak a Sonic Youth, a Smiths is valóságos gyilkosságsorozatra építette dalát. Az idő itt is a 60-as évek, csak nem a vége, hanem a közepe, a helyszín pedig nem a napfényes Kalifornia, hanem a Manchester környéki lápvidék. 1963 júliusa és 1965 októbere között itt lelte halálát öt gyermek, két lány és három fiú, a legkisebb 10, a legnagyobb 17 éves volt. Közülük legalább négyet szexuálisan is bántalmaztak. Az egyik kislány megkínzásának hangjait a tettesek magnóra vették, hogy újra élvezhessék. Két holttestet annak idején megtaláltak, egyet bő két évtizeddel az 1966-os bírósági tárgyalás után, 1987-ben, a negyediket azóta sem, az ötödiket pedig – baltával agyonverve és elektromos vezetékkel megfojtva – a tettesek, Ian Brady és élettársa, Myra Hindley lakásán, amikor őrizetbe vették őket. Mindketten életfogytiglant kaptak, a nő 2002-ben, 60 éves korában halt meg, börtönben.

Morrissey, a Smith énekese négy–hat éves volt a tragédia idején. Manchesterben élt, de személyes emlékei aligha lehetnek róla, inkább csak olvasmányélményei. A dalban három áldozat név szerint szerepel, az egyik tettes, Hindley pedig a refrénben vallomást is tesz, párjára utalva: „Bármerre mentél, arra mentem én is… Bármit tettél, azt tettem én is.” De megszólalnak az áldozatok is: „Tán halottak vagyunk, örökre eltávoztunk, de halálotok napjáig mellettetek leszünk. Nem könnyű menet ez. Ott kísértünk majd a nevetésetekben. Igen, mondhatjátok, hogy egy csapatba tartozunk. Tán elalszotok, de sosem fogtok álmodni!”

A Suffer Little Children a zenekar első albumán (The Smiths, 1984) és kislemezen jelent meg.

Suzanne Vega: Luka

Ha meg akarnál ölni, egyenest a szemedbe néznék, egy életre beleégetném magam a memóriádba – énekelte Suzanne Vega In the Eye című dalában. Mindaddig, amíg mindez feltételezés, a józan ésszel és lelkiismerettel bíró ember gondolatkísérlete, jól hangzik. Éles helyzetben, egy Manson-banda vagy egy Brady–Hindley páros primer ölési vágyával szemben: mit sem ér. Életmentésre, síron túli bosszúra alighanem alkalmatlan.

Az önmagát nem harcra edző ember sokszor tehetetlen, amikor fizikai vagy lelki támadástól kellene megvédenie magát vagy másokat, még nála is kiszolgáltatottabbakat. Például bántalmazott gyerekeket – pláne ha a bántalmazó éppen a szülő. Ilyen helyzetben van Luka, a dal egyes szám első személyű elbeszélője, aki az együttérző, segítő szándékú felnőtt szomszédnak csak annyit tud mondani, hogy inkább ne is kérdezze, mi volt az a balhé előző éjszaka, aminek a zaját egy emelettel lejjebb is hallani lehetett: „Csak addig ütnek, amíg nem sírsz / Aztán már nem kérded, miért kaptad / Már nem vitatkozol többé…”

Suzanne Vega egyik legnagyobb slágere, a Luka kislemezen és az énekesnő második albumán jelent meg (Solitude Standing, 2007), akárcsak az In The Eye, szépen egybecsengve a gyermekbántalmazás, a családon belüli erőszak témáját nagyjából egy időben feldolgozó, hasonlóan érzékeny Natalie Merchant és Tracy Chapman dalaival.

10.000 Maniacs: What’s The Matter Here?

Itt is a szomszéd kisfiút bántalmazzák a szülei, Natalie Merchant pedig a beavatkozás és a be nem avatkozás dilemmájával, saját tehetetlenségével és az embertelen nevelési módszerek miatti dühével küszködik. Elege van az olcsó kifogásokból („az ő gyerekük, én kimaradok ebből”… „a te gyereked, tégy, ahogy jónak látod”), az ostoba követelményekből következő fegyelmezésből („ha nem ülsz egyenesen a széken, veszem a nadrágszíjam, és nehogy azt képzeld, hogy nem fogom használni”).

A 10.000 Maniacs harmadik albumát (In My Tribe, 1987) nyitó és kislemezen is megjelent What’s The Matter Here? egyszerű kérdéseket vet fel. Mi itt a baj? Mi az a rettenetes bűn, amit egy kisgyerek elkövethet, hogy azt veréssel kelljen megtorolni? Lehet erre magyarázat? Költői kérdések, amelyekre a testi fenyítés hívei tetteikkel felelnek, Natalie Merchant meg ezzel a dallal. Prózai érveléssel, de szenvedélyesen: „Feltételezem, azért bánsz vele ilyen ridegen, mert a tiéd. Ahelyett, hogy szeretetet és melegséget adnál, sebeket ejtesz rajta és fájdalmakat okozol neki, amelyeket sem az idő, sem az életkor nem gyógyít.”

Tracy Chapman: Behind The Wall

Családon belüli erőszak – itt konkrétan: asszonyverés – az egyik oldalon, az egymásért érzett felelősség a másikon. Tracy Chapman dala az álmatlan éjszakákat hívja elő, amikor a fal túloldaláról egy nő sikoltozását hallja, de már fölöslegesnek tartja kihívni a rendőröket, úgyis mindig túl későn jönnek – ha egyáltalán. De ha mégis kijönnek, akkor sem történik semmi, mert azt mondják, nem avatkozhatnak bele abba, ami egy férfi és a felesége között történik. Azután egy éjszaka hideglelős csönd követi a sikoltást – majd mentők és rendőrök, szokás szerint késve.

A Behind The Wall Tracy Chapman első albumán jelent meg, 1988-ban, akárcsak az autós dalok között szerepelt másik magánéleti minidrámája, a Fast Car. A fenti felvétel 1988-ban készült, a Nelson Mandela szabadon bocsátását követelő koncerten, a londoni Wembley Stadionban.

Nick Cave & The Bad Seeds: The Kindness Of Strangers

Tracy Chapmannél a férj az elkövető, Nick Cave történetében egy kedvesnek mutatkozó idegen. Akit nem lett volna szabad beengedni abba az olcsó szállodai szobába. De hát olyan kedves volt. Még a lány öreg bőröndjét is segített bevinni. Utazás közben ismerkedtek meg. Szegény Mary Bellows a tengert akarta látni. „Azt hitte, belehal, amikor életében először megpillantotta az óceánt.” És bele is halt – az ágyhoz bilincselve találtak rá, ronggyal a szájában, golyóval a fejében. Így végződik a történet, hogy aztán Nick Cave levonhassa a tanulságot: anyák, tartsátok otthon a lányaitokat, ne engedjétek őket egyedül utazni, meséljétek el nekik, hogy a világ tele veszéllyel, óvakodjanak az idegenek társaságától.

A The Kindness Of Strangers 1996-ban, Nick Cave és a Bad Seeds kilencedik stúdióalbumán jelent meg. A Murder Ballads szinte összes dalát ideszerkeszthettem volna (egyikük, a Henry Lee, PJ Harvey és Cave duettje szerepelt is a féltékenységről szóló összeállításban, szoros küzdelemben előzve meg a Where The Wild Roses Grow-t, amelyben Kylie Minogue alakít gyönyörű vízi hullát, miután áldozatául esett Nick Cave féltékenységének.)

Bob Dylan: The Lonesome Death of Hattie Carrol

A Murder Ballads záródala Bob Dylan szerzeménye, a Death Is Not The End. Útmutatás, hogy semmilyen nehézség esetén se keressünk megoldást a halálban („Nem a halál a cél”). És vigasztalás, hogy a halállal csak földi életünk ér véget („Nem a halál a vég”). Tisztelőink, szeretteink, ellenségeink emlékezete és munkáink lenyomata megőriz bennünket.

Ahogyan Bob Dylan dala is megőrizte Hattie Carrol és gyilkosa, William Zantzinger emlékét. Egyikük sem él már. A The Lonesome Death Of Hattie Carrol Dylan emlékezetes protest songjainak egyike. 1963 októberében vette fel, egy hónappal Zantzinger pere után, s a következő év januárjában, nem egészen egy évvel Carrol halálesetét követően hozta ki harmadik albumán (The Times They Are a-Changin’; itt, fent a hivatalossá tett 1965-ös manchesteri kalózfelvételen hallható, élőben).

Hattie Carrol 51 éves fekete asszony volt, felszolgálóként dolgozott egy baltimore-i bálon, ahol Zantzinger a sétapálcájával a vállára vert. A 24 éves dohányfarmer seggrészeg volt, másokat is megbotozott, emiatt vették őrizetbe. Hattie Carrol halála csak valamivel később jött be a képbe: az orvos szakértő ütésnyomot nem talált rajta, viszont többféle ér- és szívbetegségben szenvedett, s agyvérzést kapott, amelyet az ütés mellett Zantzinger rasszista szidalmainak sokkhatása együttesen válthatott ki.

Bob Dylan politikai szempontból akár érthetőnek is nevezhető módon, de a krónikás szerepével némikép ellentétben, költői szabadsággal bánt a tényekkel: felnagyította egy személy valóságos bűnét, hogy egy egész országban bűntudatot keltve minél nagyobb hatásfokkal szólalhasson fel a társadalmi igazságtalanságok, az akkor még sokfelé – a dalban megénekelt esemény helyszínén is – érvényes faji elkülönítés és a gazdagokkal szemben elnézőbb igazságszolgáltatás ellen. A dalszöveg arra utal, hogy a tettes családja magas politikai kapcsolatai miatt úszhatta meg hat hónappal, pedig a körülmények mérlegelése után jogos lehet, hogy előre megfontolt szándékú gyilkosság helyett „csak” gondatlanságból elkövetett emberölésben találták bűnösnek.

William Zantzinger – aki később a dohánytermesztésről átállt az ingatlanüzletre, és e téren szélhámosság és adócsalás miatt 1991-ben el is ítélték – 2009-ben, 69 éves korában hunyt el. Nevét – Dylan után, aki a dalszövegben kihagyta a t-t a név közepéről – 2012 óta Micsoda Dániel folkzenekara, a Zanzinger tartja életben.

Billie Holiday: Strange Fruit

Habár a róla szóló cikkekben megkérdezettek szerint William Zantzinger nem volt rasszista, Dylan dala mégis ilyen színben tüntette fel, ezért is lehetett a The Lonesome Death Of Hattie Carrol a fekete polgárjogi mozgalom melletti kiállás terméke, fehér oldalról. A dal szerint Hattie Carrol magányosan halt meg – és valóban, amikor inzultus érte, senki nem kelt védelmére. Az, hogy egy fiatal fehér férfi pálcájával egy volt rabszolgaivadék vállára sújtson – még ha józanon nem tenne is ilyet –, a faji elkülönítés hagyományából következett.

E korszak legmegrázóbb zenés lenyomata Billie Holiday dala, a Strange Fruit. Az amerikai dél nyárfáinak különös gyömölcseiről, a leveleken végigcsöpögő, gyökerekhez leszivárgó vérről, a szellő lengette, kidülledt szemű, eltorzult ajkú, fekete holttestekről, a magnóliák édes illatába belekeveredő égő emberi hús szagáról, a varjak csőrének, az esőnek, szélnek és napsütésnek kitett különös termésről, a „nemes” déli vidék pásztori idilljéről.

Lady Day daláról beszélünk, hiszen ő vitte sikerre 1939-ben. Mivel – mint a klip is mutatja – a lincselés gyalázatos szokásáról szól, a Strange Fruit kislemezének milliós példányszáma igen komoly eredménynek tekinthető. Teljesítményéből mit sem von le, hogy nem ő írta, hanem Abel Meeropol. A New York-i tanárember egy felakasztott feketéket ábrázoló fotó hatására írta meg versét, amely 1937 januárjában Bitter Fruit (Keserű gyümölcs) címmel jelent meg egy szakszervezeti lapban. Ő maga, a felesége, és egy Laura Duncan nevű fekete énekesnő is előadta baloldali politikai rendezvényeken, mielőtt egy koncertszervező Billie Holiday figyelmébe ajánlotta. A Cafe Society nevű New York-i klubban énekelte először. Élete hátralevő húsz évében repertoárja kihagyhatatlan darabja volt, ha ezzel zárta műsorát, nem jöhetett ráadás. Meeropolékról még elmondhatnánk, hogy ők fogadták örökbe az atomtitok szovjeteknek elárulásáért 1953-ban kivégzett Rosenberg házaspár fiait, s itt akár abba is hagyhatnánk, mert Billie Holiday után megszólalni is alig lehet…

2 Pac: Violent

…de az erőszakos események sora olyan erős láncolatba rendeződik, hogy az folytatást kíván. 1963. augusztus 28-án, amikor William Zantzingert fél évre és 25 ezer dollárra ítélték, Martin Luther King tiszteletes a Washingtonba menetelő több százezer színes bőrű előtt elmondta „Van egy álmom…” kezdetű beszédét. Amerika ráfordult a faji elkülönítés megszüntetésének nehéz útjára. Az erőszakmentességet hirdető MLK-t 1968-ban, Memphisben agyonlőtték (róla bővebben a politikusokról szóló dalok között). A nála militánsabb Fekete Párduc Párt aktivistája volt akkoriban Afeni Shakur, aki egy hónappal azután, hogy egy politikai perben felmentették, 1971 júniusában életet adott kisfiának: ő lett Tupac, azaz 2 Pac Shakur.

A 90-es évek egyik legellentmondásosabb rapperének élete és művészete, mondhatni, az erőszak körül forgott. Violent című száma ars poetica és forgatókönyv. Művészi hitvallás, amennyiben büszkén elfogadja az erőszakosság bélyegét: igen, erőszakos vagyok, annak kell lennem, azzá tett Amerika erőszakos történelme, csak így tudok visszavágni, csak így mondhatom el az igazat. És forgatókönyv, jelenetsor egy gengszterfilmből: haverjával együtt ellenszegül a kocsijukban drogot sejtő zsaruknak, bunyó, tűzharc, menekülés.

A Violent 2 Pac első albumán jelent meg (2Pacalypse Now, 1991). A következő években – miközben filmekben szerepelt és bestseller lemezek sorát hozta ki – egyik incidensből a másikba keveredett, lőfegyverhasználat, garázdaság, nemi erőszak, ítélték pénzbüntetésre és szabadságvesztésre, mígnem 1996 szeptemberében, egy bulis éjszaka a limuzinjuk mellé húzódó autóból rájuk lőttek. 2 Pac Shakur a kórházban belehalt sebesüléseibe. 25 éves volt.

Képviselje itt ő és a Violent az agresszió világában élő rappereket, a fizikai és verbális erőszak öncélú és közcélú, kis- és nagystílű, eredeti és epigon elkövetőit, tahókat és intelligenseket, szexistákat és homofóbokat, megfontoltakat és felelőtleneket, feketéket és fehéreket, bármely nyelven…

Bëlga: Kalauz

…kivéve a magyart, mert arra itt van nekünk a Bëlga két tömegközlekedési tudósítása, előbb a bunkó állat utas, majd az ugyanilyen békávésok szemszögéből: Kalauz 2, egyaránt a 2002-es Majd megszokod albumról.

Legutóbb: Álmodik a gyomor – 43. Dalok ételekről és éhezőkről

Legközelebb: Vasárnap

Neked ajánljuk

Hol lehet ma tankolni?

  • narancs.hu

Listát készített egy autós portál arról, hogy az országban hol lehet és hol nem lehet 95-ös benzint tankolni.