Álmodik a gyomor – 43. Dalok ételekről és éhezőkről

  • Szőnyei Tamás
  • 2015. november 13.

A nagy számok örvénye

Más a világ tele hassal, mint üres gyomorral – Bob Marley, Lee „Scratch” Perry, a Fall, Baaba Maal, a Smith, Sinead O’Connor, a Beach Boys, a Police, Mory Kanté, Louis Jordan, Hank Williams, Slim Gaillard, Willie Williams és az African Allstars receptjei húsevőknek és vegáknak. Zenés finomságok és megrágni való gondolatok.

Bob Marley & The Wailers: Them Belly Full

„Az ő hasuk tele, mi meg éhesek vagyunk / Az éhes tömeg: dühös tömeg” – írja az üzenőfalra Bob Marley a pofonegyszerű képletet. Innen továbbléphetne kirakatzúzós fenyegetőzésbe is, de nem ezt teszi: vissza-visszatér ugyan az üres has, a dühös tömeg, a tűzhelyen lévő fazék és a nem elegendő mennyiségű étel képéhez, de a refrénben mégis minden baj, bánat, betegség és gyöngeség elfeledésére és főképp táncra szólít fel. Így sűríti össze akár egyetlen szám is a Marley-életmű esszenciáját, a szociális érzékenységet és a szórakoztatás tehetségét.

A Them Belly Full az 1974-es Natty Dread albumon jelent meg, ez a koncertfelvétel 1978-ban készült. (Zárójeles önvallomás: egyszer régen sikerült félrefordítanom, pedig csak rá kellett volna érezni az angol nyelvtant leegyszerűsítő jamaicai patois ízére, miszerint ami ott them belly, az szabatosan their belly. Az új hullám évtizede 2. kötetében, a fenti megoldás helyett így költöttem át az ők-mi szembenállást: „Torkig vannak, de éhesek.” A könyv rég nem kapható, de ha valakinek megvan, nyugodtan javítsa ki a 142. oldalon. Aztán evés. Vagy tánc. Vagy mindkettő.)

Sinead O’Connor: Famine

Sinead O’Connor a hazájáról, Írországról akar valami fontosat közölni. A nagy éhínségről a 19. század közepén, amely – szerinte – valójában nem is volt az, aminek nevezik: igaz, a krumpli kivételével minden élelmiszert, amit megtermeltek, húst, halat, zöldséget Angliába szállítottak fegyveres őrség mellett, igaz, hogy az éhezés és a nyomorra adott válasz, a kivándorlás következtében az ország lakosságának jóval több mint tíz százaléka odalett, de ő mégsem ezt tartja a legnagyobb bajnak. Hanem az Angliának kiszolgáltatottság egyéb következményeit: mindenekelőtt, hogy az iskolákban megszűnt az ír nyelv tanítása. Mert így a nyelvvel együtt elvész a történelem és a közös emlékezet is. Az eredmény? Tömeges önpusztítás, alkoholizmus, kábítószer-használat, gyilkosságok, a gyermekek sérelmére elkövetett legtöbb erőszakos cselekmény az Európai Közösségben – s mindez egy állítólag keresztény országban. Ha létezik gyógyulás a súlyos válságból, akkor ahhoz az emlékezésen, a gyászmunkán, majd a megbocsátáson, végül a tudás megszerzésén és a megértés képességének elsajátításán keresztül vezet az út.

Ez Sinead O’Connor üzenete népéhez. Amelyet meglátása szerint gyermekké tettek a megpróbáltatások, s poszttraumás stressztől szenved (ugyanez a betegség Mos Def verziójában, az álomdalok között, itt). A Famine-nel a legjobb Gil Scott-Heron-i spoken word-hagyományokat folytatja, s hogy dallam is legyen, refrénként beemeli az Eleanor Rigby két sorát (a Beatles eredetijét a magánydalok között keresd). A Famine az 1994-es Universal Mother albumon jelent meg. Fiatal anyaként mintha az egész univerzum felelősségét venné vállára, de jó zenébe ágyazza – inkább tisztelet illeti érte, semmint gúnyolódás.

Louis Jordan: Hungry Man

Illene megjegyezni a nevét: Louis Jordan (1908–1975) az egyik legfontosabb figurája Amerika rock & roll előtti zenéjének, fő szem a láncban, amely zökkenőmentes átmenetet képez a swing, a populáris jazz és a blues irányából a rock & rollhoz és a rhythm & blueshoz. S ahogy a zenéje kötötte össze az egymásra épülő, egymás mellett élő műfajokat, népszerűsége is átlépte a faji korlátot, különben nem vették volna annyian a lemezeit, nem pörögtek volna korongjai wurlitzerek százezreiben. Most, kajás dalokat keresve futottam bele Saturday Night Fish Fry című 1949-es slágerébe – feldobott, közben meg az állam leesett: tiszta rock & roll, évekkel az úttörőként istenített nagymenők előtt, beleértve Elvist, Bill Haleyt, Chuck Berryt, bárkit.

A Hungry Man valóságos nemzetközi bőségtál, egy igényes hely étlapja, megspékelve a városokkal, ahol az egyes fogásokat a legjobban készítik: sült pulyka, banánhajó, füstölt kagyló, sertéshúspogácsa, homár, tonhal, kínai chop suey, török kebab, olasz pizza, mexikói tamale, minden, ami egy haspókot megmozgat, aki párt sem a szépség, hanem a főzni tudás alapján választ.

A Hungry Man nem Louis Jordan szerzeménye: Bobby Troup írta, akivel legutóbb a Route 66 szerzőjeként találkozhattunk. A fenti hangfelvétel 1951-ben készült.

Slim Gaillard: Potato Chips (crunch crunch, I don't need no lunch)

Az éhes embernek, mint Louis Jordan esete mutatja, „rendes” étel és gyorskaja egyaránt jöhet. Slim Gaillardnak például hasábburgonya, magyarul sültkrumpli bármikor, bárhol, csak ropogtatni lehessen – ahogy az 1952-es szám zárójeles alcímében is áll. Jó is az, bármilyen tálalásban, porcelán tányéron, műanyag tálcán, papír dobozban, zacskóban, majonézzel, ketchuppal, magában, késsel villával, kézzel, akárhogy. Slim Gaillard (1911 vagy 1916–1991) az 1930-as évek végétől volt jelen a szórakoztató jazz színterén, Louis Jordan és Cab Calloway mellett a helye a virtuális wurlitzerben. Ami meg az ízlését illeti, igazán nem volt válogatós, a chips mellett slágert csinált a bagelből (Dunkin’ Bagels) és… figyelem!... a maceszgombócból is (Matzo Balls).

Hank Williams: Jambalaya (On The Bayou)

Hank Williams egyik legnagyobb slágerét egy népdal, a Gran’ Texas nyomán írta. Dallamát és hangulatát átvette, a történet helyszínét pedig átette Louisiana államba, konkrétan a Mississippi mocsaras deltájára (ezt jelzi a cím zárójelében a bayou), amivel egyúttal kreol jelleget is adott 1952-es főztjének. A Jambalaya szövegébe francia nevek és kifejezések szüremkednek be New Orleans és a környező lápvidék afrikai, francia és spanyol, karibi hagyományokra épülő konyhaművészetének remekei mellett. A dal narrátora a kedveséhez, Yvonne-hoz készülődik. Nehéz eldönteni, mit vár jobban, a találkozást vagy a buli nélkülözhetetlen velejáróját, az evést, ivást. A szám címe és refrénje mindenesetre helyi specialitásokra épül, ami azt sugallja, hogy a kaja legalábbis egyenrangú a szerelemmel.

„Jambalaya and a crawfish pie and fillet gumbo” – hangzik az étlap, amelyről a jambalaya mindenféle húsokkal és zöldségekkel telepakolt rizs (a spanyol paella helyi változata), a crawfish pie folyami rák húsával töltött pite, a fillet gumbo pedig a szasszafrász babérfa kiszárított és megőrölt leveleiből készült csípős fűszer, legalábbis ennyit sikerült a neten kibogarásznom e receptekből.

Beach Boys: Vega-tables

Hank Williams húsokkal tömött kreol kajái után a Beach Boys billent át a másik oldalra, a zöldségek világába. A Vega-tables a vegák elszállt himnusza (vagy az elszállt vegák himnusza), többszólamú óda a répához, beleértve a vásárlását, a tisztára sikálását, és főleg: a rágcsálását. Lökött az egész, nem is kicsit, de legalább egészséges. „Eldobtam a tábla csokim, és megettem a csomagolást, mikor aztán elmondták, mit tettem, röhögésben törtem ki” – ilyen sorok vannak Brian Wilson és Van Dyke Parks (aki nem volt a zenekar tagja) szerzeményében. Aligha csak zöldséget fogyasztottak, amikor ezeket a mágikus harmóniákat megálmodták és fölénekelték.

A Vega-tables a Smile albumra készült, aminek eredeti formájában 1967-ben kellett volna megjelennie, de számos bonyodalom nyomán Smiley Smile címmel hozták ki, míg végül az egész anyagot 2011-ben előszedték a dobozból (a történetet bővebben lásd itt ).

The Fall: Eat Yrself Fitter

A kaliforniai hippi-zöldségdiéta alternatívájaként nézzük az észak-angliai posztpunk kínálatot, egyenest Manchesterből, előbb a Fall, majd a Smiths tálalásában.

Edd magad egészségesebbé! – tanácsolja Mark E. Smith hasonlíthatatlan flegmájával. Ha büdös szavát sem értjük – a kiejtése éppoly nehezen adja meg magát, mint amilyen nehéz követni a gondolatait, dekódolni az utalásait, ezt a nyelvezetet nemigen tanítják –, szóval ha nem is akar összeállni a teljes kép, a minden szavából sütő szarkazmus azért átjön. Tele a világ idiotizmussal és idiótákkal, és ha saját szemünktől nem látnánk, akkor Mark E. Smith segít. Az Eat Yrself Fitter őrült jelenetsorában, ha jól értem, bár nem kizárt, hogy tévedek, egy HM (heavy metal?) klubból jut el az analitikusán keresztül a számítógép biztonságos magányáig. A klubba nem engedik be, mert túl jól van öltözve, egy Easy Rider-típus elkapja a zakója hajtókáját, mire ő az igazgatóval akarna beszélni – hát pont az állja el az útját. Otthon azután, esküszik rá, a Szentlélek jelent meg a képernyőjén. Ettől bepánikol. Hol a kurzor, hogyan lehet kitörölni, kérdezgeti. Aztán ott a rengeteg videó, amit fölvesz az ember a tévéből, de soha meg nem néz, és egyáltalán, honnan tudhatod, hogy amit nem nézel meg, az rosszabb, mint amit kiválasztottál?

Minden problémára megoldást kínál a refrén – táplálkozz egészségesebben. Az Eat Yrself Fitter a Fall hatodik stúdióalbuma, az 1983-as Perverted by Language nyitó száma röhögve segít a túlélésben.

The Smiths: Meat Is Murder

Morrissey nem viccel. A Meat Is Murder szenvedélyes szónoklat a vegetarianizmus mellett, elvi alapon. Nem tudom, hogy Johnny Marr is vega-e, de a gitárjából kicsalt, szívhez szóló hangok hallatán nem volnék meglepve.

„A szarvasüsző nyüszítése emberi sírás is lehetne” – indít Morrissey, és be is úszik fülünkbe az állat panaszos hangja. „E gyönyörű teremtménynek meg kell halnia. Indokolatlan halál. Az indokolatlan halál pedig gyilkosság!” – apellál megrázóan a hallgató szívére, lényegében a gyilkosság társtettesének nevezve a szakácsokat, bármilyen mesésen sütik is meg a húst, bármilyen ünnepélyesen vágják is fel a pulykát. Számára nem ízletes és tápláló étel a hús, a konyhában pedig nem ínycsiklandó illatok terjengenek, hanem „sistergő vér és a gyilkosság szentségtelen bűze”. A húsevés nem „természetes”, nem „normális” dolog, hanem a gyilkosság zamatának élvezete.

A Meat Is Murder a Smith 1985-ben megjelent második albumának címadó és záródarabja. Ha rendesen odafigyelsz, képes és elveszi a kedved a kedvenc falatjaidtól.

Lee „Scratch” Perry: Roast Fish And Cornbread

Morrissey a mondandóját húzza alá a mészárlásra kiszemelt áldozat, a vágóhídra terelt szarvasmarha szenvedő hangjával. Azt akarja, hogy borzadjunk el, és változtassunk barbár szokásainkon. Lee „Scratch” Perrynek nincs ilyen ambíciója. Nála a tehénbőgés csak tehénbőgés, rusztikus ritmuselem. Mintha azt illusztrálná, hogy a környezet, a ház, ahol dolgozik, az élete – azaz: a zenéje – része. Az akusztikus tér nem ér véget a stúdió falánál (már ha van fala egyáltalán), bármi beszüremkedhet oda, bármiből lehet zene.

A számon végighúzódó tehénbőgés tehát nem tartalmi elem – már csak azért sem lehet az, mert itt mindvégig sült halról és kukoricakenyérről van szó, ez a konyhafőnök ajánlata. Az album, amelyen 1978-ban megjelent, ezen kívül még egy élvezeti cikket is megnevez címében: Roast Fish, Collie Weed And Cornbread, ahol is a középső elem a marihuana – így szállhatunk át innen a füves dalokra (a ritmuselemként használt tehénbőgés nyomán pedig a Sound In 70 Cities kínálkozik, a Simple Minds 1981-es instrumentális száma).

Willie Williams: Armagideon Time

„Sokaknak nem jut ma este vacsora. Sokaknak nem jut ma este igazság” – írta le Willie Williams a helyzet nyomorúságát. Erre csak a harc kínál megoldást, erőt és szerencsét pedig a hit adhat, imádkozz hát Jehovához, aki majd keresztülvezet e világvégi küzdelmen, segít átvészelni Armageddon megpróbáltatásait. Az Armagideon Time 1977-ben jelent meg, készítői között, Williams mellett volt Jackie Mittoo is, övé az orgona (ha tetszik, a hangszerekről szóló számok között is találkozhatsz vele, itt).

Két évvel a megjelenése után a Clash örökbe fogadta Williams dalát. Előbb a London Calling kislemez B-oldalán jelent meg, majd a Black Market Clash című, 1980-as válogatáson. Örökbe fogadták, de némileg eltérő nevelésben részesítették: az éhezés és a jogfosztottság mint kiindulópont megmaradt, a harc mint logikus megoldás megmaradt, de Joe Strummer nem az a hívő fajta volt, nem hangzott volna tőle természetesnek, ha imádkozásra szólít fel, ehelyett inkább azzal szembesített, hogy csak önmagadra számíthatsz: „Senki sem fog keresztül vezetni az Armageddon napjain.” Itt a londoni Hammersmith Odeon színpadán, 1979-ben rögzített koncertfelvételen láthatjuk, mit hoztak ki Willie Williams dalából.

Police: Driven To Tears

„Hogy mondhatod, hogy nem vagy felelős? / Hogy mi közöm ehhez? / Hogyan regálok, hogyan kéne reagálnom a legújabb atrocitásokkal konfrontálódva? / Könnybe lábad a szemem / Arcomat kezem mögé rejtem, torkomat szégyen szorongatja / Létezésem kényelme nem több egy felszínes, tartalmatlan bulinál / Úgy tűnik, amikor ártatlanok pusztulnak el / Semmi mást nem tudunk kínálni, mint pár oldalt a magazinokban / Túl sok a kamera és túl kevés az étel / Ezt látjuk / Hiábavaló a tiltakozás, semmi hatása / Mi legyen ezzel a világgal, ki tudja, mi a teendő?” – tette fel Sting a tehetetlenség és a lelkiismeret kérdéseit, minden jóérzésű ember kérdéseit 1980-ban. Éhező afrikai gyerekeket mutattak a tévében, ez ríkatta és ihlette meg. Azóta eltelt 35 év, és hol tartunk? (Ha netán valaki ezen a ponton kedvet kapna elmerülni mások könnytengerében, fejest ugorhat ide, vagy menekültek cipőjébe bújhat itt).

Egy jó van ebben az egészben, a zene. A Police erős reggae-hatás alatt szól, mindhárom zenész nagyon érzi a műfajt, még egy rövid dub-betét is belefér. A Driven To Tears a zenekar harmadik albumán jelent meg (Zenyatta Mondatta, 1980), a koncertfelvételt ugyanekkor, a franciaországi Frėjus amfiteátrumában rögzítették, s az Urgh! A Music War című filmben használták.

Mindez öt évvel előzte meg a segélykoncert- és segélylemez-akciókat, amelyekkel a zenészvilág Bob Geldof hívó szavára próbált tenni valamit az etiópiai éhínség orvoslásáért, egyúttal kialakítva a jótékony célú dalok sémáját is, ahol minden sort más sztár énekel teátrális odaadással, fülhallgatóval a fején, hogy aztán kórusban zengjék a refrént. Csak emlékeztetőül: Do They Know It’s Christmas? , We Are The World, Tears Are Not Enough, Cantaré, Cantarás (I Will Sing You Will Sing) , Starvation , Tam Tam Pour L'Ethiopie.

Baaba Maal: Yoni

Segítő szándék ide, adakozókedv oda, az éhezés megállíthatatlannak tűnik. Ha sikerül is valahol a felszíni kezelés, máshol újra jelentkezik. Így a témába vágó dalok árja sem akadhat el. Tíz évvel a popvilág nekibuzdulása után a szenegáli Baaba Maal pont ugyanolyan humanitárius válsághelyzetre reflektált, mint amilyen azelőtt volt. S miként hagyományban gyökerező zenéje képtelen avulni, a kirívó szegénység problémája is azzal fenyeget, hogy örökké velünk marad – elsősorban a nincstelen milliókkal, akiket közvetlenül sújt a környezet változása, a felmelegedés okozta szárazság terjedése is.

A Yoni Baaba Maal 1995-ös, Firin’ In Fouta című dupla albumán jelent meg, ez zárta.

Mory Kanté: Djou/The Enemy

Vegyük úgy, hogy a ctrl c + ctrl v idehozta az előző bekezdést, csak Baaba Maal nevét kéretik behelyettesíteni. A guineai Mory Kanté 2004-es dala (a Sabau albumról) az éhségben nevezi meg a legrosszabb ellenséget. Az éhség fő előidéző okát pedig a háborúban láttatja. Amikor az egyetlen tanács, amit a tapasztaltabb adhat a fiatalnak, mert megvédeni nem tudja: fuss, menekülj, amíg nem késő.

African Allstars: Cocoa na Chocolate

És megint ctrl C + ctrl V, hogy újabb évtizedet ugorhassunk, 2014-be: egy afrikai sztárcsapat állt össze, hogy tíz nyelven támogassák a kontinens mezőgazdaságának fejlesztését célzó nemzetközi kampányt. Őket látjuk a klipen, nem ebben a sorrendben: Rachid Taha (Algéria), Tiken Jah Fakoly (Elefántcsontpart), Femi Kuti (Nigéria), Diamond, A.Y. (Tanzánia), Bufallo Souljah (Zimbabwe), Dama Do Bling (Mozambik), D’Banj, Dontom, Kunle Ayo, Omawumi (Nigéria), Fally Ipupa (Kongói Demokr. Közt.), Judith Sephuma, Vusi Nova (Dél-Afrika), Juliani, Liz Ogumbo, Victoria Kimani (Kenya), Nancy G (Szváziföld), Wax Dey (Kamerun).

Ha pénzforrás, technológia és termelési tapasztalat tudna odakerülni tartósan és koncentráltan, ahova szükséges, akkor abból akár valami értelmes is kisülhetne – munkalehetőség, élelem, jövedelem, ilyesmi. Ha nem, akkor csak a zene marad a szenvedés enyhítésére.

 

Legutóbb: Zenélő GPS + Street View – 41. Úton, útfélen

Legközelebb: Erőszak


Végül egy alternatív diéta:

Blondie: Eat To The Beat

Booker T. & the MG’s: Green Onions

A Tribe Called Quest: Ham ’n’ Eggs

Tom Waits: Eggs And Sausage

Manu Dibango: Pepe Soup

Kispál és a Borz: Levesek porból

Julia Lee: The Spinach Song

Der Plan: Alte Pizza

Illés: Mákosrétes

Kispál és a Borz: Tejjel kifli

The Supremes: Buttered Popcorn

Frank Zappa: Don’t Eat The Yellow Snow

Neked ajánljuk

Hol lehet ma tankolni?

  • narancs.hu

Listát készített egy autós portál arról, hogy az országban hol lehet és hol nem lehet 95-ös benzint tankolni.