A múlt hét végén két választást is tartottak Magyarországon, Ácson polgármestert választottak, mert az előző lemondott, a főváros XVI. kerületében meg önkormányzati képviselőt. Mind a kettőt megnyerte a fideszes induló, Ácson úgy, hogy konkrétan nem volt ellenfele. Április 8-a után egy rakás időközit tartottak, ezeken kivétel nélkül önkormányzati posztokért folyt a küzdés, polgármesterségért, meg egyéni vagy kislistás önkormányzati testületi mandátumokért. Néhány kivételtől eltekintve mindenütt fideszes vagy a Fidesz által preferált jelölt nyert, jellemzően meggyőző többséggel, amire mondhatnánk azt is, hogy még szép, az országos mérések is meggyőző Fidesz-fölényt mutatnak – az adatok szépen kvadrálnak egymással, lehet tovább tolni a bicót és valami más, ennél, mármint a magyar politika jelen viszonyainál értelmesebb dologgal foglalkozni. Ennek dacára érdemes kissé végigszaladni az időközik eredménylistáján: a kép, amit kaphatunk így, egyszerre lesz lehangolóbb és – ezzel némiképp ellentmondásban – kevésbé egyértelmű.
Kezdjük eszmefuttatásunkat azzal, amin a legkevesebbet érdemes filózni: a kisebb településeken élők – párszázas, -ezres falvakról beszélünk – mit sem vesztettek áprilisi lelkesedésükből Orbán és a kormánypárt iránt. Az még hagyján, hogy túlnyomórészt olyan, magukat függetlennek mondó jelöltekre voksoltak, akiket a Fidesz támogatott – ám itt a részvételi arány is meggyőzően magas, 50, 60, 70 százalékos volt. Azt, hogy a falvak többé-kevésbé elvesztek az ellenzék számára, már az április 8-i eredmények nyilvánvalóvá tették – minél kisebb volt egy település, annál nagyobb arányban szavazott a kormánypártra. De még ennek sem kell azt jelentenie, hogy falun mindenki szuper elégedett a kormánnyal és imádja Orbánt. Épp elég beszámolót olvastunk (és írtunk) arról, hogy az uniós pénzek elosztása, a közmunka, vagy a jutalmazás és a büntetés egyéb eszközei, melyekkel bőségesen rendelkeznek, s melyeket akár személyre is tudnak szabni a kisebb önkormányzatok, illetve azok a választói listák, amelyek az ilyesfajta praktikákat a szavazatszaporítás szolgálatába tudják állítani, hogyan lehetnek a megfélemlítés eszközei ott, ahol mindenki ismer mindenkit. Magyarország egy ki tudja, mekkora részén, ki tudja, hány polgártársunk legalábbis úgy gondolja, és nem biztos, hogy téved, hogy megszűnt választójogának a titkossága.
Az ugyanakkor szembetűnő, hogy a nagyobb településeken, ahol a személyes politikai kontroll mechanizmusai nem érvényesülnek ilyen markánsan, és ahol – mint talán már említettük – szintén fideszes jelöltek csaptak a célba, a választásra jogosult populáció érdeklődését, hát, nem sikerült maradéktalanul felkelteni a demokrácia helyi ünnepe iránt. A példákat az időközi önkormányzati választásokhoz képest is kirívóan alacsony részvételre sokáig sorolhatnánk, a fönt emlegetett XVI. kerületi körzetben például úgy nyalta alulról a 30 százalékot, hogy ott még partiképesnek tűnő ellenzéki jelölt is indult. A fideszes Horváth Ádám impozánsnak tűnő, 57 százalékos győzelme azt jelenti, hogy Horváth az összes választásra jogosult 17 százalékának támogatásával nyerte el mérsékelten megérdemelt jutalmát. Békéscsabán egy bő négyezres egyéni körzetben – jó, hogy a nyár közepén, de mégis – 17 százalékos részvétel mellett futott be a fideszes, Miskolcon ugyancsak júliusban 27 százalékos részvétel mellett verte 61:37-re dr. Nagy (Fidesz–KDNP) a méltán közkedvelt Rokker Zsolttit, ami ugyancsak a teljes választói populációra vetítve mindösszesen 17 százalékot ér – és ez a 61 egy tisztességesnek mondható, 50 százalék körüli részvételnél sem lenne sokkal több 30-nál. És így tovább. Ezeket a nagynak tűnő győzelmeket a matematikánál még tovább árnyalja az, hogy ahol valódi ellenzéki politikusok álltak ki a fideszes jelölt ellen, sejthetően valami minimális szervezeti háttér segítségével, ott, láss csodát, még nyerni is tudtak: Balmazújvárosban például, vagy éppen a főváros XV. kerületében. Emlékeznek még Hódmezővásárhelyre? Megnéztük: még mindig ott van, ahol februárban volt, legalábbis a térkép szerint.
Ha mindez valamiképpen az egypártrendszerre emlékezteti önöket, be kell valljuk, hogy minket is. De nem hinnénk, hogy a Fideszt különösebben zavarná ez a felállás. Ha van 20 százalék körüli választói tömege, akkor azzal kell nyernie – és akkor a cél az, hogy az a 20 százalék elmenjen, a többi meg ne. A 20 százalékra vannak a Kubatov-listák, a fölös rész kiiktatására meg a mindenféle egyéb eszközök; és a fölös rész kiiktatása mindenekelőtt az ellenérdekelt politikai szervezetek kiiktatását jelenti. Arról, hogy a Fidesz nyolc év óta hogyan lehetetleníti el módszeresen a valódi politikai versenyt, ez az újság elég sokat írt már, a választási és pártfinanszírozási szabályok faragásától az olyan, a méltányos választás szempontjából is fontos intézmények, mint az ügyészség és a számvevőszék uralásán át a nyomásgyakorlás merőben törvényellenes, ám annál gyilkosabb mechanizmusaiig bezárólag. Ha egy kocsma tulajdonosát vagy egy kisvárosi művelődési ház igazgatóját hihetően meg lehet fenyegetni a személyes életének tönkretételével, akkor az ellenzéki pártok számára a „vidék” lassan no go zónává válik; és ha többmilliós elérésű, megsemmisítő propagandagépezet indulhat be bárki ellen, aki kidugja a fejét, akkor egy idő után senki nem akarja majd kidugni a fejét.
Arra pedig, hogy mi lenne az ideális állapot, a nemzeti egység momentán – vagyis nemzetünk jelen szellemi és anyagi fejlettségi szintjén – elérhető legteljesebb fokozata, ugyancsak találtunk szép példát az időközik sorozatában. A tízezres BAZ megyei kisvárosban, Szerencsen egyetlen ellenszavazat nélkül, 100 százalékos teljesítménnyel lett polgármester a fideszes csóka: nem okvetlenül azért, mert ennyire rajonganak érte, hanem azért, mert nem indult ellene senki, akire szavazni lehetett volna. A részvétel 21 százalékos volt, és ha páraknak lett is volna ellenvéleményük, sajnos nem bírtak neki hangot adni. Igaz, nem is kényszerítette őket senki arra, hogy Nyiri Tiborra szavazzanak – és ebben biztosan különbözik az Orbán-rezsim a kádári egypárti diktatúrától. Egyelőre.
