Elmondta már a magáét egy csomó érintett és az utolsó futóbolond is: ismerjük az engesztelhetetlenek és a mentegetők érveit, láttunk poharas demonstrációt és látványos meghátrálást is. Kiss László sportpályafutásának vége van, személyes érdemei mentek a levesbe, csak a mocsok marad utána, az sem sokáig. Összeért ugyanis a múlt a jelennel. Hiába mondták el százszor, hogy ötvenöt évvel ezelőtt bűnözött, mégis összecsúsztak. A hazugság, az elhallgatás kötötte őket össze.
Így akár azt is mondhatjuk, hogy az eredményekben gazdag úszóedzőt nem a valahai bűne, hanem az összes további tette végül taccsra. A részvétele az elhallgatásban, a részvétele a további erőszakban. A régi sebek felszakadtak, s e felszakított sebek váladéka fojtotta meg. Méltatlan vég, kétségkívül.
Volt két fontos momentuma az ügy kipattanását követő cirkusznak. Az egyik a szakmabeli mentegetők reakciójának viszonylagos egyöntetűsége, mely szerint nem is volt ez akkora bűn, az áldozat is tehetett róla, vagy épp csak ő tehetett. Persze, ocsmány dolog az áldozatot hibáztatni, de a gesztus maga most többről árulkodott, mint szimpla emberi kicsinységről. Arról tudniillik, hogy a megszólalók nem is értik, miről van szó. S e nem értés verte ki igazán a biztosítékot sokakban, s hozta a felszínre ennek az ötvenöt évnek az összes uszodai disznóságát. Az erőszakot, a bántalmazott, terrorizált, a jobb esetben strandpapuccsal, rosszabban „Juliska nénivel” vert, nap mint nap megalázott kisgyerekek képét. Már tényleg megszólalt Kicsi bácsitól Bayer Zsoltig mindenki, amikor a Blikknél névvel és címmel jelentkezett valaki – Kanadából –, hogy nemcsak verték a lányát az uszodában, de doppingszert is akartak vele etetni, épp ezért szaladtak egészen Kanadáig, s ott lett úszó végül a kislányból. Ez volt a másik döntő momentum. Hogy így kell, s ha már így alakult – voltaképpen Kiss ügyének hála –, akkor a jövőben ne csak Kanada és harminc-ötven év biztonságos távolából lehessen szólni a bántás miatt. Nem mellesleg a lap utánament a dolognak, s az igaznak bizonyult.
Mindezek fényében pedig tökéletesen mindegy, hogy Kisst most kinyírták vagy kinyírta magát, s akik felnyomták Kisst, vajon Gyárfásnak akartak-e ártani, vagy a világbajnokságra szánt esztelenül sok milliárd nagyobb részére vásik a foguk. Mindegy. Mert ez még ugyanaz a másvilág, amit most lehetőség nyílik elhagyni.
Mert a múlt mindig összeér a jelennel, s a találkozáskor a jelen orcája is fedetlen: miben különbözik Kádárék olimpiai aranyfetisizmusa az Orbánékétól? Rámondhatjuk, hogy semmiben, hogy most is minden öltözőben ott nyüzsög egy miniszter klubelnöki minőségében. De ez nem így van, mert a 21. század igenis különbözik a 20. századtól. A ma a tegnaptól. S ha tetszik, ha nem, Orbán Kádártól. Ma ki lehet beszélni a dolgokat, s a nyilvánosság erejével ezer stadion sem bír el.
Ilyenformán az úszószövetség egyetlen dolgot tehet a túlélésért, a magyar úszósport túléléséért, saját tagjainak a becsületéért, a magyar állampolgárok olimpiai aranyakba, s végső soron önmagukba vetett hitéért. Azonnal – nem az olimpiai felkészülés mögé bújva majd valamikor, hanem azonnal – széles körű, mindenre kiterjedő vizsgálatot indít, s megtisztítja az uszodákat. Hot spotokat állít fel, anonim bejelentő vonalakat biztosít, megkérdez minden érintettet, utánamegy az utolsó tasliig a legártatlanabb tűnő bántásnak is, s könyörtelenül megszabadul az elmúlt ötven-akárhány év árnyaitól. Akárhány aranyat is szereztek eddig. Ennyivel tartozik megbízóinak, önmagának és főként a rábízott gyerekeknek. Gyereket többet nem verünk, nem terrorizálunk, nem erőszakoskodunk vele. S ha vége lesz az erőszaktevők világának, az olimpiai aranyak értéke is pont oly magas lesz, amilyen kijár neki.
