A szerk.

Az agresszió ára

  • A szerk.
  • 2016.05.14 11:04

A szerk.

Kedden az Országgyűlés a kormány kezdeményezésére eltörölte a vasárnapi boltzárat.

Orbán Viktor a kisebbik rosszat választotta: inkább a reményei szerint csak néhány napig tartó vesszőfutást, mint azt, hogy egy hónapokig tartó kampányban kerüljön elő újra és újra a nagy elutasítottságnak örvendő boltzár-problematikum. Persze kínos a visszakozás, de jóval kisebb presztízsveszteséggel jár, főleg, ha közben az agitpropszekció is teszi a dolgát. És teszi: amint bejelentették a vonatkozó törvény hatályon kívül helyezését, felpörgött a kormányzati kommunikáció.
E kármentésnek három iránya van. Egy: a kormány az emberekkel való együtt kormányzásra kapott felhatalmazást, ezért meghallotta az emberek hangját, és az emberek többsége nem szereti, ha korlátozzák őket a vasárnapi vásárlás lehetőségében. Kettő: az MSZP ismét kimutatta a foga fehérjét, és a klasszikus szociáldemokrata követelést – szabad vasárnapot a dolgozónak! – elárulva újfent a multik érdekeit szolgálja. Három: fölösleges összezavarni az emberek fejét egy olyan népszavazással, amely csupán technikai jellegű dolgokról döntene (boltzár), amikor a nyakunkon egy másik, egy jóval fontosabb, a nemzet (sőt, Európa és a Világegyetem) jövőjét befolyásoló referendum is a kvóták alapján történő „kötelező betelepítés” elutasításáról.

A kormányzati spin mellett politológusok sora győzködi a közvéleményt, hogy a kabinet már megint zseniálisan tematizál, uralja a pillanatot etc. De ennél azért bonyolultabb a helyzet.

A vasárnapi boltzárat 2011-ben és 2015-ben sem támogatta a többség – ám míg öt éve mind a miniszterelnök, mind Varga Mihály egyértelműen elutasította a kereszténydemokrata ötletet, addig tavaly Orbán a kezdeményezés élére állt. Azok a blőd érvek, amikre hivatkozva tavaly március 15-én végül módosították „a kiskereskedelmi szektorban történő vasárnapi munkavégzésre vonatkozó” törvényt, mára a visszájukra fordultak. Habony ide, Arthur J. Finkelstein oda, a kormányzati tisztségviselők múlt péntek óta összevissza beszélnek. Hol az emberek véleményének elfogadására hivatkoznak, hol sértődötten kijelentik, hogy az embe­reket nem lehet az akaratuk ellenére boldogítani, hol meg fogadkoznak, hogy amint lehet, újra becsukatják vasárnapra az üzleteket. Itt arról beszélnek, micsoda siker a vasárnapi boltzár, ott arról, hogy a társadalom többsége elutasítja azt. Így együtt lehetett a család, vagy épp ellenkezőleg, a zárva tartás fölborította a családok hétköznapjait. Különösen a nők voltak elégedetlenek vele. Vagy a férfiak. A miniszterelnök a múlt pénteken még azt fejtegette a rádióban, hogy a „szabad vasárnap” intézményét más ágazati szektorokra is ki kell terjeszteni. És a sor még hosszan folytatható.

De elsősorban nem is erről, az újabb hazugság visszavonhatatlan lelepleződéséről van szó. Hanem arról a nyílt agresszióról, amellyel Orbánék mindvégig ezt az ügyet kezelték. A társadalmat a többségi akarat ellenére fosztották meg a választás szabadságától; s bár az oktatásügy szabadságának kérdéséhez képest a vasárnapi vásárlás (a kereskedők felől: a nyitva tartás) szabadsága valóban huszadrangú kérdés, de szintúgy erőszakos beavatkozás a privát életbe.

A tordasi boltosnőre, aki tavaly megtorpedózta a zárva tartás elutasítására irányuló szocialista népszavazási kezdeményezést, valószínűleg nem sokan emlékeznek már. De a február 23-án történt választási csalásra, az MSZP képviselőjét szervezetten akadályozó kopaszokra (no meg a „nénire”), az illetékes állami szerv és testület (Nemzeti Választási Iroda, Nemzeti Választási Bizottság) gyalázatos szerepére nagyon sokan és nagyon sokáig fognak emlékezni. A kollektív emlékezetben a félelmet keltő, fenyegető kopaszok képe és a Fidesz abszurditásba hajló igyekezete a boltzárellenes népszavazás megakadályozására kitörölhetetlenül összekapcsolódott. A boltzárat Orbánék mindent eltiporni kész agresszivitása emelte mára szimbolikus üggyé.

„Nem azt mondták, Feri, hanem azt, hogy menj a picsába!” – kommentálta Horn Gábor Gyurcsány Ferenc szavait, amikor a kormányfő a számára kudarcot hozó 2008-as referendum éjszakáján azt bizonygatta, hogy a választók csupán arról mondtak véleményt, hogy inkább nem fizetnék a 300 forintos vizitdíjat. Orbán, aki annyira retteg a kudarctól, hogy amíg megteheti, kizárólag megnyerhető csatákba megy, alighanem fölmérte, hogy a boltzáras népszavazáson (és annak kampányában) a szavazópolgárok túlnyomó többsége nem csak a konkrét kérdésben nyilvánítana véleményt. Vajon mit talál ki 2018-ra, ha a többség akkor is ugyanúgy elküldené, ahogyan tette volna a boltzáras népszavazáson?

Neked ajánljuk