Orbán Viktor a kisebbik rosszat választotta: inkább a reményei szerint csak néhány napig tartó vesszőfutást, mint azt, hogy egy hónapokig tartó kampányban kerüljön elő újra és újra a nagy elutasítottságnak örvendő boltzár-problematikum. Persze kínos a visszakozás, de jóval kisebb presztízsveszteséggel jár, főleg, ha közben az agitpropszekció is teszi a dolgát. És teszi: amint bejelentették a vonatkozó törvény hatályon kívül helyezését, felpörgött a kormányzati kommunikáció.
E kármentésnek három iránya van. Egy: a kormány az emberekkel való együtt kormányzásra kapott felhatalmazást, ezért meghallotta az emberek hangját, és az emberek többsége nem szereti, ha korlátozzák őket a vasárnapi vásárlás lehetőségében. Kettő: az MSZP ismét kimutatta a foga fehérjét, és a klasszikus szociáldemokrata követelést – szabad vasárnapot a dolgozónak! – elárulva újfent a multik érdekeit szolgálja. Három: fölösleges összezavarni az emberek fejét egy olyan népszavazással, amely csupán technikai jellegű dolgokról döntene (boltzár), amikor a nyakunkon egy másik, egy jóval fontosabb, a nemzet (sőt, Európa és a Világegyetem) jövőjét befolyásoló referendum is a kvóták alapján történő „kötelező betelepítés” elutasításáról.
A kormányzati spin mellett politológusok sora győzködi a közvéleményt, hogy a kabinet már megint zseniálisan tematizál, uralja a pillanatot etc. De ennél azért bonyolultabb a helyzet.
A vasárnapi boltzárat 2011-ben és 2015-ben sem támogatta a többség – ám míg öt éve mind a miniszterelnök, mind Varga Mihály egyértelműen elutasította a kereszténydemokrata ötletet, addig tavaly Orbán a kezdeményezés élére állt. Azok a blőd érvek, amikre hivatkozva tavaly március 15-én végül módosították „a kiskereskedelmi szektorban történő vasárnapi munkavégzésre vonatkozó” törvényt, mára a visszájukra fordultak. Habony ide, Arthur J. Finkelstein oda, a kormányzati tisztségviselők múlt péntek óta összevissza beszélnek. Hol az emberek véleményének elfogadására hivatkoznak, hol sértődötten kijelentik, hogy az embereket nem lehet az akaratuk ellenére boldogítani, hol meg fogadkoznak, hogy amint lehet, újra becsukatják vasárnapra az üzleteket. Itt arról beszélnek, micsoda siker a vasárnapi boltzár, ott arról, hogy a társadalom többsége elutasítja azt. Így együtt lehetett a család, vagy épp ellenkezőleg, a zárva tartás fölborította a családok hétköznapjait. Különösen a nők voltak elégedetlenek vele. Vagy a férfiak. A miniszterelnök a múlt pénteken még azt fejtegette a rádióban, hogy a „szabad vasárnap” intézményét más ágazati szektorokra is ki kell terjeszteni. És a sor még hosszan folytatható.
De elsősorban nem is erről, az újabb hazugság visszavonhatatlan lelepleződéséről van szó. Hanem arról a nyílt agresszióról, amellyel Orbánék mindvégig ezt az ügyet kezelték. A társadalmat a többségi akarat ellenére fosztották meg a választás szabadságától; s bár az oktatásügy szabadságának kérdéséhez képest a vasárnapi vásárlás (a kereskedők felől: a nyitva tartás) szabadsága valóban huszadrangú kérdés, de szintúgy erőszakos beavatkozás a privát életbe.
A tordasi boltosnőre, aki tavaly megtorpedózta a zárva tartás elutasítására irányuló szocialista népszavazási kezdeményezést, valószínűleg nem sokan emlékeznek már. De a február 23-án történt választási csalásra, az MSZP képviselőjét szervezetten akadályozó kopaszokra (no meg a „nénire”), az illetékes állami szerv és testület (Nemzeti Választási Iroda, Nemzeti Választási Bizottság) gyalázatos szerepére nagyon sokan és nagyon sokáig fognak emlékezni. A kollektív emlékezetben a félelmet keltő, fenyegető kopaszok képe és a Fidesz abszurditásba hajló igyekezete a boltzárellenes népszavazás megakadályozására kitörölhetetlenül összekapcsolódott. A boltzárat Orbánék mindent eltiporni kész agresszivitása emelte mára szimbolikus üggyé.
„Nem azt mondták, Feri, hanem azt, hogy menj a picsába!” – kommentálta Horn Gábor Gyurcsány Ferenc szavait, amikor a kormányfő a számára kudarcot hozó 2008-as referendum éjszakáján azt bizonygatta, hogy a választók csupán arról mondtak véleményt, hogy inkább nem fizetnék a 300 forintos vizitdíjat. Orbán, aki annyira retteg a kudarctól, hogy amíg megteheti, kizárólag megnyerhető csatákba megy, alighanem fölmérte, hogy a boltzáras népszavazáson (és annak kampányában) a szavazópolgárok túlnyomó többsége nem csak a konkrét kérdésben nyilvánítana véleményt. Vajon mit talál ki 2018-ra, ha a többség akkor is ugyanúgy elküldené, ahogyan tette volna a boltzáras népszavazáson?
