Magyar Narancs: Máskor is előfordult, hogy az egyik beteg halálra verte a másikat?
Molnár Károly: Nem tudok konkrét példát mondani, de biztos vagyok abban, hogy voltak hasonló, tragikusan végződő esetek – és nem csak pszichiátriai osztályokon. A mostani ügy (lásd Nem került napirendre c. keretes írásunkat) kapcsán óvatosan fogalmaznék, mert én is csak a sajtó híreit olvastam, és tudomásom szerint nem zárult le a vizsgálat. Akármi lesz a végeredmény, a Merényiben történtek arra hívják fel a figyelmet, hogy foglalkozni kell a kórházak és azon belül is a pszichiátriai osztályok állapotával, a betegek és a személyzet biztonságával.
MN: Mit kell tudni egy zárt osztályról?
MK: A zárt osztály a múltat jelenti, amikor az volt az elsődleges cél, hogy elkülönítsék a betegeket. Ezt a fogalmat a pszichiátria már régóta nem használja. Mi azt mondjuk, hogy fokozott figyelmet igénylő akut osztályrészek. Olyan pácienseket kezelünk itt, akik az állapotukból fakadóan – mert nem cselekvőképesek vagy zavart tudati állapotban vannak – fokozottabb figyelmet igényelnek: akár állandó felügyeletet, illetve korlátozó intézkedések szükségszerű foganatosítását az ellátásuk során. Egy ilyen osztályrész működésének természetesen megvannak a minimális személyi és tárgyi feltételei.
MN: Sokak szerint az a baj, hogy „kesztyűs kézzel” bánnak a közveszélyes betegekkel.
MK: A „közveszélyes” kifejezés is teljesen félrevezető, hiszen sok esetben épp arról van szó, hogy ezeket a pácienseket kell megóvni a környezettől. Amit ön említ, annak az a hivatalos megnevezése, hogy veszélyeztető magatartású páciens, ami kétoldalú. Hangsúlyozni kell, hogy az esetek túlnyomó részében ez egy átmeneti állapot, és a megfelelő terápia alkalmazásával viszonylag gyorsan elmúlik. A pszichiátriai osztályokon ellátott betegek számához képest a Merényiben történt eset sporadikus jelenség. Hogy publicitást kapott, talán segít abban, hogy felhívjuk a figyelmet a hiányosságokra.
MN: Azt írják nyilatkozatukban, hogy „a korlátozó intézkedések pontosított, joghézagoktól mentes jogi szabályozására lenne szükség”. Ezek szerint ma bármi megtörténhet egy pszichiátriai osztályon?
MK: Ahogy külföldön, úgy Magyarországon is szükség lenne önálló elmeegészségügyi törvényre, amelyben mindent pontosan szabályoznának attól kezdve, hogy egy páciens miként kerülhet a rendszerbe, ha bekerült, minek kell történnie, és persze azt is, hogyan léphet ki ebből. Ennek a törvénynek kellene a korlátozó intézkedések módjait és indokait is tartalmaznia, mert ez jelenleg nem világos. Például ha szakemberként meg is tudom állapítani, hogy az osztályra kerülő beteggel szemben milyen korlátozó intézkedésre van szükség, azt sem én, sem a 40 kilós nővér nem tudjuk végrehajtani. Ezért kellene a biztonsági személyzet, annak pedig felhatalmazás, hogy felléphessen. Azt is tisztázni kellene, hogy milyen eszközök szükségesek, például kamerarendszer, egyágyas őrző kórterem, és így tovább. Mi több, országos viszonylatban szükség lenne egy olyan ún. magas biztonságú pszichiátriai osztályra is, ahol a terápiarezisztenseket lehetne kezelni, akiknek állandó korlátozó intézkedésre van szükségük, akik a kezelés elmaradása esetén kriminális cselekményt követhetnek el. Meggyőződésem, hogy egyetlenegy ilyen osztály létrehozásával elejét lehetne venni annak, hogy a Merényi tragédiája megismétlődjék.
MN: November 2-án jelent meg a nyilatkozatuk, ám az alapvető jogok biztosa már a nyáron nyilvánosságra hozta jelentését a Merényiben uralkodó állapotokról. Miért nem szólaltak fel akkor?
MK: Természetesen ismertük az ombudsman jelentését, mi több, a vizsgáló csoportban a Magyar Pszichiátriai Társaság szakértője is jelen volt. Noha a végső jelentéssel és interpretálásával nem értettünk egyet, mert számos olyan érzelmi alapú, szakmailag kifogásolható elemet tartalmazott, amivel nem tudtunk azonosulni, de abban nem volt vita, hogy a leírt állapotok valóságosak. Nem is hagytuk annyiban, csak éppen nem kerestük a sajtónyilvánosságot. Augusztus 5-én írtam egy levelet az akkori egészségügyi államtitkárnak, Zombor Gábornak, s felhívtam a figyelmét a jelentésre, egyebek mellett arra, hogy a kórházban dolgozók képtelenek ellátni a munkájukat, és azonnali beavatkozásra lenne szükség. És nem csak ezen az egy pszichiátriai osztályon. Külön hangsúlyoztam, hogy mindaz, ami a Merényiben történik, nem csak az osztályon dolgozók felelőssége. Ha szakmai hibát követünk el, az a mi felelősségünk, ellenben a minimális feltételeket nem nekünk, hanem a kórház fenntartójának kell biztosítania, legyen szó a személyzetről vagy a tárgyi feltételekről. Zombor úr akkor felkereste a kórházat, és ígéret tett arra, hogy 40 millió forintot kap az osztály…
MN: …amit a jelenlegi államtitkár, akkor még a kórházfenntartó főigazgatója, Ónodi-Szűcs Zoltán is hangoztatott a sajtóban.
MK: Így van, és mi ezt akkor kész ténynek vettük. Most éppen azért fordultunk a nyilvánossághoz, mert úgy tudjuk, hogy azóta sem történt semmi. Azért is használjuk nyilatkozatunkban a szokatlanul erős „követeljük” szót, mert évek óta azt látjuk, hogy a pszichiátria fejlesztésére szánt összegek gyakran nem jutnak el a címzetthez.
MN: Elkerülhető lett volna a tragédia, ha megkapják a negyvenmilliót?
MK: Ez már soha nem derül ki. De minket nem csak ennek a pénznek a sorsa érdekel, széles körű szakmai vizsgálatot szeretnénk: legyen világos, hogy pontosan mi történt és miért. Ha emberi mulasztás volt, akkor a személyzetnek kell vállalni a következményeit, és természetesen mi is magunkba nézhetünk, hogy mit rontottunk el, mi az, amin változtatni kellene. Ugyanakkor legyen olyan műszaki bejárás is, amelyből kiderül, hogy az osztályon egyáltalán megteremthetők-e a szükséges feltételek, és ha igen, pontosan mennyiért.
A negyvenmillió forint csak tűzoltásra elég, ki lehet cserélni a nyílászárókat. De úgy tudom, ennyit sem költöttek rá!
MN: Attól, hogy klassz kilincsek vannak, még nem lesz több ápoló.
MK: Az csak az egyik baj, hogy az amúgy is alulfinanszírozott pszichiátriai ellátás a teljesítőképesség határán van. Legalább ekkora probléma, hogy nagyon kevés a szakképzett ápoló, és közülük is nagyon sokan elhagyják a pályát. Ráadásul azóta, hogy elvették a veszélyességi pótlékot, ami harminc százalékkal csökkentette a jövedelmet, még nagyobb az elvándorlás, mint más osztályokról. Talán mondanom se kell, hogy nagyon sokan külföldön próbálnak boldogulni, ahol sokkal jobban megbecsülik őket – és nem csak anyagilag. Ugyanez vonatkozik az orvosokra is, amiből azért kiderül, hogy a hazai szakképzéssel még nincs olyan nagy baj.
MN: Ezek szerint a pszichiátriai ellátásban általánosnak tekinthető az, ami a Merényiben van?
MK: Általánosnak semmiképp nem mondanám. De kétségtelen, hogy nem csak itt dolgoznak rossz körülmények között. Vannak persze pozitív példák is, az uniós pályázati lehetőségeknek köszönhetően megújult néhány vidéki osztály, például Baján vagy Székesfehérváron. De sajnos nem ez a jellemző. Például a keleti országrészben, illetve Budapest bizonyos kórházaiban borzasztó állapotok uralkodnak. Hiába van kiváló szakmai munka a Szent Imre vagy a Szent János Kórházban, ha közben összedől az épület. S az ide kerülő beteg vagy a hozzátartozója a személyzeten fogja számon kérni a katasztrofális állapotokat, pedig a körülmények biztosítása nem a mi felelősségünk.
MN: Úgy tudom, 2009-ben kormányszinten is elfogadták a Lelki Egészséggondozás Országos Programját (LEGOP) a pszichiátriai ellátórendszer reformjáról. De ön még 2012-ben is arról beszélt, hogy nem történtek meg a szükséges átalakítások.
MK: A LEGOP olyan, majd egy évtizedig készülő szakértői program volt, ami a közép- és hosszú távú szakmai alapelveket és az ezzel kapcsolatos tennivalókat részletezte, ám az akkori és az új kormányzat ezt figyelmen kívül hagyta. Csak 2011 után kezdődött el az új mentálegészségügyi reform előkészítése, majd két évvel később jelent meg a Nemzeti Lelki Egészség Stratégia 2014–2020 című anyag, de ennek csupán egy része vonatkozik a pszichiátriai ellátásra. Akkori nyilatkozatomban elsősorban arra utaltam, hogy a modern pszichiátriában a kórházi ellátás helyett az ambuláns kerül előtérbe, és a kezelésbe be kell vonni a szociális védőhálózatot, de még a családot is, vagyis a közvetlen környezetet. Tehát nem a kórházi ágyak számát kell növelni, hanem közösségi ellátóhelyeket kell létrehozni. Nekünk – világviszonylatban is egyedülálló módon – pszichiátriai gondozóhálózatunk is van, s ennek a bázisára lehetne valóban korszerű közösségi ellátóhelyeket is építeni. Már a LEGOP-ban megfogalmaztuk ezeket az irányelveket, hiszen az országos intézet (Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet, OPNI, a „Lipótmező” – L. T.) 2007-es bezárása után kaptunk olyan ígéretet, hogy a járóbeteg-ellátást gőzerővel elkezdik fejleszteni. Ehhez képest 50 százalékkal csökkent a gondozók finanszírozása, nem létesítettek új járóbeteg-ambulanciákat, s ugyanígy elmaradt a humán erőforrás fejlesztése, miként a pszichiáterrezidensek számának növelése is.
MN: A jelenlegi stratégiában nem nagyon találni konkrétumokat. Például ezt olvastam benne: „A Nemzeti Lelki Egészség Stratégia megvalósítását célzó feladatok a későbbiekben jóváhagyandó szakpolitikai programok tervezési szintjén fognak véglegesedni a felelősök, a források és a határidők megjelölésével, ami részletesebben kidolgozandó.” Máshol meg ezt: „Miniszterelnök Úr elmondta, hogy a következő években szeretne foglalkozni a magyar lakosság lelki egészségével és az életminőségével, és ez kormányzati prioritás lesz.” Mennyire lehet ezt komolyan venni? Van önnek tudomása arról, hogy ennek a stratégiának van-e már valami kézzelfogható eredménye?
MK: A stratégia közvetlenül a választások előtt készült, akkor ugyanazt elmondtuk, amit korábban is, folyamatosan. Távol álljon tőlem, hogy politizáljak, de kétségtelen, hogy a választások óta markáns továbblépést nem látunk, és az is biztos, hogy nagyon tág irányelvek lettek megfogalmazva. Amit ön idézett, abból az elsőt nem is nagyon értettem, ami pedig a miniszterelnök úr megnyilatkozását illeti, annak komoly előzményei voltak. Ehhez tudni kell, hogy az összes európai országban a mentális egészségügy kormányszintű prioritás, mégpedig azért, mert az epidemiológiai becslések és statisztikák szerint 2020-ra a nem egészségben eltöltött életévek legjelentősebb okai a mentális betegségek lesznek. A miniszterelnök úr 2013-ban találkozott Margaret Channel, az ENSZ Egészségügyi Világszervezetének (WHO) vezetőjével, és ezután tette azt a nyilatkozatot, amit beemeltek a stratégiába. Tárgyalásuk során megegyeztek abban is, hogy 2014-ben a WHO szakértői csoportot küld Magyarországra, hogy feltérképezze a pszichiátriai helyzetet, és ez meg is történt. A felmérésben ráadásul a kórházfenntartó, az OEP és mi is részt vettünk, majd született egy 42 pontos jelentés, ami összefoglalta, hogy milyen fejlesztésekre lenne szükség. Azóta folyamatosan bombázzuk a döntéshozókat, hogy történt-e előrelépés, de nem nagyon kaptunk válaszokat. Úgy tűnik, hogy több mint egy év elteltével már csak nekünk fontos ez az egész.
MN: A kormány részéről azt hallani, hogy az OPNI bezárása miatt vannak a bajok.
MK: Ez ma már nem lehet hivatkozási alap. Egymás között úgy szoktunk fogalmazni, hogy ez a hajó már régen elment. Ráadásul az OPNI bezárása után is azt hangsúlyoztuk, hogy nem a kórházi ágyak elvesztése ront a magyar pszichiátria helyzetén. Sokkal inkább az, hogy megígérte az akkori kormányzat, hogy fejleszti a járóbeteg-ellátást, de nem történt előrelépés, épp ellenkezőleg! Viszont az elmúlt 5 évben sem történt semmi.
MN: Van akkora lobbiereje a Magyar Pszichiátriai Társaságnak, hogy komolyan vegyék a követeléseit?
MK: Kétségtelen, hogy csak egy orvostársaság vagyunk, jogi bejegyzés szerint egy egyesület. Nincsenek se hatósági, se vizsgálati jogköreink, s legfeljebb a kollégáktól tudunk információt szerezni, de ismerjük és meg is tudjuk alkotni az irányelveket, sztenderdeket, nem véletlen, hogy a szakmai kollégiumokban is a mi delegáltjaink ülnek. Az eddigi tapasztalatok szerint tárgyalópartnernek tekintenek bennünket – legalábbis az előkészítésben. Ám a döntésben már nem vehetünk részt, ezért sincs más lehetőségünk, hallatni kell a hangunkat.
| Nem került napirendre Az adatvédelmi biztos felhatalmazott munkatársai 2015. február 26-án „hajnali 5 órás kezdéssel, előzetes bejelentés nélkül” keresték fel a Merényi Gusztáv Kórház pszichiátriai osztályát. Részletes jelentésük nyáron látott napvilágot. Székely Ferenc ombudsman – egyebek mellett – megállapította, hogy „a tárgyi feltételek olyan mértékű hiányosságokat mutatnak, melyek egyértelműen visszásságot eredményeznek az Alaptörvény III. cikk (1) bekezdésében foglalt embertelen, megalázó bánásmód tilalmával összefüggésben”. A jelentés kitért a betegek közötti agresszióra is. „A látogatáskor az egyik betegen külsérelmi nyomokat láttunk (orr- és arcduzzanat, véraláfutások, horzsolások). A beteg arról tájékoztatott, hogy betegtársa megütötte, amiért kapcsolgatta a lámpát, és szerinte eltörött az orrcsontja. (…) A látogatócsoport megkérdezte azt a beteget is, aki megütötte betegtársát, és az ő elmondása szerint a betegtársa éjjel kapcsolgatta a lámpát, többször szólt neki, hogy aludni szeretnének. Szólt az ápolóknak is, de azok nem tettek semmit. Ekkor úgy érezte, hogy neki kell a kezébe venni az irányítást, és adott neki egy »sallert«.” A jelentés összegzéseként az ombudsman arra kérte a kórház fenntartóját, hogy „intézkedjen a pszichiátriai osztály zárt részlegének bezárásáról”, illetve 20 pontban foglalta össze az osztály működéséhez nélkülözhetetlen tennivalókat. Miután a jelentés nyilvánosságra került, Ónodi-Szűcs Zoltán, a kórházfenntartó hivatal akkori főigazgatója – a jelenlegi államtitkár – úgy nyilatkozott a Népszabadságnak, hogy „a fenntartó kész azonnal pénzt előteremteni a körülmények rendezésére”. Ma sem tudni biztosan, hogy történt-e azóta bármi, már azt leszámítva, hogy az osztály bezárása nem került napirendre. De ennek már nincs is jelentősége. Október 26-án hajnalban ugyanis egy 86 éves budapesti férfit 68 éves betegtársa agyonvert egy ágyráccsal – az Index információi szerint az „osztályon aznap éjszaka egyetlen nővér dolgozott”. Pár nappal később ugyanebben a kórteremben egy férfi ugrott ki az ablakon, őt életveszélyes sérülésekkel szállították a traumatológiára. A két esetet követően a Magyar Pszichiátriai Társaság (MPT) nyilatkozatot adott ki, melyben követelik „hogy az intézmény fenntartója rendeljen el azonnali és széles körű vizsgálatot az eseményekkel kapcsolatban”, illetve „a vizsgálat terjedjen ki arra is, hogy az elmúlt években miért nem történtek meg azok a pszichiátriaszakma képviselői által többször hangsúlyozott szükséges fejlesztések, amelyekkel megelőzhetők lennének a hasonló események”. |
