Az egyik ilyen okulás az, hogy az orcátlanságnak nincs határa.
A sztori valahogy az lenne, hogy Felcsút öntehetségének („mindig is tehetséges falu voltunk”), valamint kollektív, már-már misztikus emberismeretének („mindig ez a falu adott arra, hogy jó minőségű emberek lakják”) köszönhetően dinamikusan fejlődik („mindenki láthatja, hogy a falu fejlődik”). Ezzel mintegy utat mutat a többi falunak is, amelyek közül, hát, nem mindegyik fejlődik olyan dinamikusan („sok falu fejlődik ma Magyarországon, de messze nem mind. Persze a mi falunk biztonságban van, de van jó néhány száz olyan falu Magyarországon, ahol nem ez a helyzet”).
A többes szám első személy burjánzásából félreérthetetlenül kiviláglik az is, hogy a határok a fejlődő Felcsút és a beszélő személye között legalábbis átjárhatók. Sőt. A beszélő a beszédaktus primer szintjén Felcsúttal azonosítja magát, saját magát Felcsút kivetüléseként, a felcsúti mivolt egyfajta esszenciájaként képzeli el, amit (akit) Felcsút az ország rendelkezésére bocsátott. Nekiajándékozott („Felcsút adja Magyarország miniszterelnökét”).
Ezzel a dicséretes szerénységre valló gesztussal a kormányfői személyiség eredetét, keletkezési helyét a beszélő – történetesen a kormányfő – a kollektívumban jelöli meg, magát onnan származtatja, s ezzel óhatatlanul alá is rendeli neki. Ezt a hierarchiát azonban dialektikusan kell értelmeznünk – nem véletlenül beszéltünk kicsit föntebb a beszédaktus primer szintjéről. Az ugyanis az óvodai szózat hallgatóságának legfiatalabbjai (ti. az óvodások) számára is világos lehet, a közélet dolgaiban jártasabbak millióiról nem is beszélve, hogy Felcsút szárnyalásához önmagában aligha lenne elegendő a falu kollektív tehetsége, a puszta „felcsútiság”. (Hisz akkor Felcsút már régóta csodálatos stadion, első osztályú futballcsapat, kisvasút, milliárdos vállalkozások otthona lenne). Erre egyébként maga a beszéd is utal, amikor említést tesz bizonyos titokzatos illetőkről, akik a fejlődés hátterében állnak („szeretnék köszönetet mondani azoknak is, akik fejlesztik a mi életünket, fejlesztik a mi életterünket és falunkat”).
Az óvodások is tudják, ahogy mindenki ebben az országban, hogy Orbán nélkül nem épült volna stadion és futballakadémia Felcsúton durván 9 milliárdból, kisvasút durván 900 millióból, nem jutnának Orbán helyi strómanjai tehenészethez, kastélyhoz, építőipari vállalkozásokhoz, földekhez, és nem újítanák fel az alcsúti arborétumot sem. Mindenki tudja azt is, hogy mindezeket Orbán valamilyen közösségi forrásból építette és szerezte, az uniós alapokból vagy a magyar költségvetésből, akár közvetlenül, akár a tao-befizetések formájában. Leginkább a nyers politikai erőszak eszközeivel, és leginkább saját magának. Orbán mindezért most saját magának mondott köszönetet; és a többi falunak meg városnak a legfőbb üzenete az volt, hogy ezt kéne utánacsinálni („ha egy közösség képes arra, hogy elgondolja a jövőt, képes arra, hogy erőt mozgósítson ennek érdekében, akkor hadd valósítsa meg a terveit, és a mindenkori kormányzat pedig ehhez inkább támogatást nyújtson. Ez a mi fölfogásunk, erre minden magyar falu – nemcsak a mienk, de minden magyar falu – számíthat”).
Adjanak ők is miniszterelnököt a hazának, meglátják, minden megy majd, mint a karikacsapás!
És hogy mit szűrnek le mindebből azon települések lakói, az a pár millió honfitársunk, akik ezt a jó tanácsot nem tudják megfogadni? Ez ma a legnagyobb rejtély. Kinyílik-e a bicska a zsebükben, amikor azt hallják, hogy a miniszterelnöknek minden jár, amit csak el tud venni – és még dicsekszik is ezzel? Vagy megértették az óvodai beszéd fenyegető üzenetét: így megy ez, ilyen nyíltan és ilyen egyszerűen, és minden lázadás értelmetlen?
