A szerk.

Az egészségügy üzlet

A szerk.

Az egészségüggyel foglalkozó kormányzati vagy a kormányzathoz közel álló szakelemek informális találkozókon manapság már köntörfalazás nélkül beszélnek arról a kormányzati elvárásról, miszerint az akut forráshiány miatt a szolgáltatásokat a fizetős ellátás irányába kell eltolni. Persze, különösebb felhajtás – például meghirdetett program, szakmai párbeszéd, viták – nélkül; a nyilvánosságban folyamatosan azt kell nyomatni, mennyi pluszforrást szán a kormányzat a területre.

Valójában nincs ebben semmi meglepő; az egészségügyi ellátásért mindig is fizettünk, és nem csak az aktív keresőktől és a munkaadójuktól levont járulékok okán. A jobb szolgáltatásért – a nagyobb orvosi, ápolói figyelemért, a kellemesebb betegszobáért, a várólisták kikerüléséért – eddig is szó nélkül pengetett a magyar, ahogyan pontos ára van mondjuk egy CT-vizsgálatnak vagy egy szülésnek is. E számla nélküli tranzakciók persze az égvilágon semmit nem javítanak a terület vészes pénztelenségén, sőt az orvosok, ápolók egy jól meghatározható széles köre sem részesül belőle (magára vessen a röntgenes vagy a laboros). És az egészségügy általános helyzetén az sem segít, hogy vannak intézmények, amelyek fizetős VIP-részlegekkel próbálkoznak, vagy hogy 2010 után hirtelenjében fölfedezték azt az 1997-es rendelkezést, aminek alapján a más ellátási területről érkezőktől mégiscsak lehet vizitdíjat kérni. A rendszert uraló káosz, a tisztázatlan viszonyok miatti átláthatatlanság – a hálapénzrendszer, az állami és a magánellátás számos esetben szétbogozhatatlan szimbiózisa – tehát változatlan. Sőt valójában nagyobb, mint bármikor, hiszen tetézi mindezt az amortizáció évtizedek óta elégtelen kezelése miatti általános állagromlás (műszereknél, épületeknél), valamint az orvosok, ápolók tömeges kivándorlása, amely nem egy helyen már a napi működést veszélyezteti.

A tisztánlátás végett idézzük fel röviden, honnan jutott a Fidesz ide. És ezúttal szándékosan nem említjük a társadalombiztosítási önkormányzatok pazarlását, az egymást követő jobb- és baloldali kormányok impotenciáját. Azért nem, mert az ezek miatti katasztrófahelyzetet felismerték legkésőbb egy évtizeddel ezelőtt; ahogyan azt is, hogy a nem cselekvés következménye – néhány évnyi vegetálás, majd agónia után – a rendszer teljes összeomlása lehet. A jelenlegi csődhelyzet valódi felelősei azok, akik napi politikai megfontolásból meghirdették az ún. szociális népszavazást; mindent elsöprő demagógiájukkal ugyanis nem csupán a 300 forintos vizitdíjat lőtték ki, hanem az egészségügy szükséges mélyreható átalakítása, az erről való értelmes párbeszéd lehetősége elől is elszívták a levegőt minimum tizenöt évre.

Az egészség nem üzlet! Nem hagyjuk tönkretenni a szolidaritáson alapuló ingyenes és magas színvonalú egészségügyi ellátást! Igen, eltöröljük őket! Emlékeznek még erre a szégyenteljes néphülyítésre? Aminek ráadásul az egészségügyhöz volt a legkevesebb köze, a népszavazás a Fidesz politikai akciója volt az amúgy is padlón lévő akkori kormánykoalíció végleges megroppantásáért. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy 2010–2014 között – bár voltak szakértői anyagok, javaslatok a krízishelyzet kezelésére és fokozatos meghaladására – gyakorlatilag semmi nem történt a rendszerrel.

A 2010 óta történtek még világosabb kontúrokkal rajzolják ki 2008 gyalázatát. A Molnár Lajos-féle reformterv – amely messze nem volt tökéletes, de folyamatos korrekcióval működő struktúrát eredményezett volna – a forráshiányt ésszerű változtatásokkal (ezekből a gyógyszerkassza megfogása megvalósult, és csak ez 100 milliárd megtakarítást hozott a költségvetésnek), illetve a magántőke bevonásával orvosolta volna. Nos, éppen ez utóbbi miatt hiszterizálta a közvéleményt a Fidesz-agitprop; holott nem a magántőke megjele­nése a gond, hanem az, ha a magánérdekek nem egyértelmű szabályok szerint, kontrollálatlanul jelennek meg az egészségügyben. Márpedig errefelé haladunk; és ha e közszolgáltatás privatizálását a NER-ben bevett módon hajtják végre – és így fogják, hiszen az orbánizmus létalapja a közjavak irányított becsatornázása –, a kedvezményezett „közeli” befektetők óriásit kaszálhatnak megint.

Lesz tehát fizetős egészségügy zavaros körülmények között létrejött magánszolgáltatókkal, amelyek a páciens anyagi teherbíró ­képességének arányában nyújtanak majd elfogadható, jó vagy pazar ellátást. És akik ezt nem engedhetik meg maguknak? A szegények? Nekik megmarad a „magas színvonalú” állami ellátás az agyonhajszolt nővérekkel és orvosokkal, a kilométeres hosszúságú várólistákkal, a borzasztó állapotú rendelőkkel, kórházakkal. A Fidesz tényleg megvalósítja azt, aminek a szándékával ellenfeleit vádolta 2008-ban: a „szegénybiztosítót”. Igaz, lássuk a jó oldalát is: a központi költségvetésnek bizonyosan nem okoz majd különösebb gondot, hiszen a szegényellátás forrásigénye nyilván a megrendelői oldal társadalmi státuszához igazodik majd.

Az egészségügy mostani kezelése mögött ugyanaz fedezhető fel, mint a szociális kiadások megkurtítása vagy a szakoktatás igény­telen gyorstalpalókká züllesztése mögött: az orbánizmus nép- és emberfelfogása. Az a gonosz világkép, amely szerint a szegények nem véletlenül szegények, mert pontosan annyit érnek, amennyijük van. E felsőbbrendűség-tudat cinizmusával készülnek most lemondani ezeknek az embereknek az egyetlen életéről is.

Neked ajánljuk