A szerk.

Az Orbán-felár

A szerk.

Bár az április 30-i határidőn már túl vagyunk, lapzártánkkor (kedd délután) a magyar kormány még nem nyújtotta be az ország Helyreállítási és Ellenállóképességi Tervét az Európai Bizottságnak.

Gulyás Gergely másfél hete azt mondta, hogy az elsők között leszünk – nos, a 27-ből 14 tagállam már biztosan előttünk jár, de nem ez lesz a legnagyobb bajunk. Ugyancsak Gulyás nyilatkozata nyomán derült ki, hogy az uniós helyreállítási alap Magyarországra jutó közel 5800 milliárd forintjából a kormány csak a 2500 milliárdnyi vissza nem térítendő támogatást hívná le, a 3300 milliárdos hitelkeretet egyelőre nem kérjük.

A kormányzati magyarázat szerint önként mondunk le a pénz több mint feléről, nehogy elszálljon az államadósság. Ezt az érvet érdekes fénytörésbe helyezi, hogy a magyar államigazgatás hónapokig a teljes keret lehívásán dolgozott; a helyreállítási tervért felelős államtitkár már novemberben 6000 milliárdos fejlesztésről beszélt, és 5800 milliárdról szólt a terv április közepén közzétett vázlata is. Orbán inkább azért vághatta vissza az igényelt összeget Ursula von der Leyennel folytatott április 23-i megbeszélésén, mert addigra világossá vált, hogy az eredeti terv nem menne át a Bizottságon. A brüsszeli illetékeseknek két fő kifogásuk volt: bizonyos javasolt projekteket nem tartottak eléggé EU-konformnak (például a privatizálásba belehajszolt egyetemek fejlesztésére szánt közel 900 milliárdot), továbbá úgy vélték, a terv nem reagál a Magyarországnak címzett országspecifikus ajánlásokra, amelyek jegyében egyebek mellett azt várnák el a kormánytól, hogy határozottabban lépjen fel a korrupció ellen, garantálja a bírói függetlenséget és erősítse a versenyt a közbeszerzéseknél.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.