Sikoltozás, káromkodás, van, akit fellöknek, a másikon átgázol a tömeg, gyomorszorító látvány. Az uraság meg nézi a nagy megbolydulást az ablakából, s csak annyit mond: csőcselék. Az arcán megvetés, gúny és persze letörölhetetlenül a félelem. Bombabiztos patron ez, hisz az efféle jelenetek egyik elsődleges célja nyilvánvalóan az, hogy ellenszenvessé tegyenek egy figurát – és mindig bejön. Nos, képzeljük mindezt aprópénz helyett életmentő gyógyszerrel. Ha lehet, még nagyobb aljasság jön ki belőle. Múlt pénteken pedig pont ez történt Magyarországon.
Valaki, történetesen maga a miniszterelnök épp így látta jónak megalázni az ország azon polgárait, akik nem kérnek az ő vakcinapolitikájából (ti. oltsunk kínaival, mert azért nagytestvéri jó pont jár, és lehet is fogni rajta kisebb-nagyobb összegeket), s a maguk részéről inkább az Európai Unió vakcinapolitikáját választanák.
Akik múlt péntek délelőtt mondjuk a Szent Imre Kórház – vagy bármelyik oltópont – környékén jártak, ugyancsak gyomorszorító látványban lehetett részük: végtelen, valahol a Bártfai utcában eltűnő, de nyilvánvalóan még folytatódó sor; sorok mindenütt. Remény és reménytelenség egyszerre – vajon én még sorra kerülök, vagy elmegy a napom, és mehetek haza? Érdemes-e még egyáltalán beállni? Miért kell nekem így élnem? Miért lehet ezt velem megtenni?
Mit megtenni egész pontosan?
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
