Itt rögtön helyesbítenünk kell, mielőtt még bárki megkönnyebbülten elengedné a fotelje karfáját, a megoldás, mint olyan, még nem körvonalazódik, ellenben körvonalazódik a megoldás kidolgozásának módszere, a know-how, a megoldáskeresés megoldása. Viszont jól tudjuk azt is, hogy sokszor, sőt majdnem mindig a módszer fontosabb, mint a dolog maga. A sikerhez vezető ösvény bejárata lett itt most megtalálva!
A Magyar Nemzet pompás hétfői cikke arról számol ugyanis be, hogy a múlt pénteken nagyszabású értekezletet tartott a Magyar Szocialista Párt, melyen részt vett az elnökség, a választmány, a megyei elnökök hada, és tán még olyan testületek is teljes létszámban, amik nincsenek is, bár nyilvánvalóan kéne lenniük. A „több órán keresztül zajló egyeztetésen” az értekezlet azt a korszakos döntést hozta, hogy a Demokratikus Koalícióval folytatott tárgyalásokba (miután az eddigi, Molnár Gy.-ből, Hiller I.-ből és Tóth B.-ből álló t. csapat az elmúlt másfél hónapban nem tudott „érdemi eredményt elérni”) vonják be Mesterházy Attilát és Tóbiás Józsefet is. Bár némi óvatosság, hovatovább bölcs megfontoltság kitapintható a határozat mögött (a két frissen kooptált küldöttségi tag, idegen szóval delegátus „nem fog ugyan minden egyes alkalommal ott ülni a DK-s vezetőkkel szemben az asztalnál, de az előkészítésben jelentős szerepük lesz”), mégis nehezen tudjuk e hír hallatán lelkesedésünket palástolni. A két expártelnök bevonása, avagy a célhorizonthoz ily módon hozzárendelt eszköz- és feltételrendszer minden bizonnyal megadja a kezdőlökést, majd pedig felgyorsítja a kívánatos folyamatokat! Ugyanakkor a népszerű Tóbi és a tapasztalt Atis újraaktiválására érdemes lehet csak első lépésként gondolni. Elvégre még több pártelnök = még több tapasztalat – nem kéne az értekezletnek fontolóra vennie ezt? Kovács László lenne a természetes következő jelölt, de hívják meg Horn Gyulát is! Legalább szimbolikusan! És ha Kádár János per pillanat ismeretlen helyen tartózkodó koponyáját is magukkal vinnék…? Azt lehetne az asztalfőre tenni, gyertyával vagy a nélkül. Egy apróhirdetést mindenképp megér.
Ugyancsak a hétvége fejleménye, hogy Molnár Gyula pártelnök az MSZP nőtagozati konferenciáján megtartott beszédében a következő üzenetet küldte. Valakiknek. „Ne simliskedjenek, ne ügyeskedjenek”, és ne használják ki, hogy pártja ennyire nyitott a megállapodásra! Remek megfogalmazás, éppúgy kiérzik belőle a tenni akarás, a lelkesedés és a lelkesítés szándéka, mint a büszke öntudat, és ezen az sem ront egy fikarcnyit sem, hogy semmi értelme sincsen. Utánam, srácok! Vagy: előttem, csajok! Vagy: hujhuj, nananana, hőőő!
Ezt még sokáig folytathatnánk, de nem akarjuk, végül is egyáltalán nem vicces, és nem akarjuk latolgatni azt sem, hogy most az MSZP-t hogy eszi fel Gyurcsány, vagy fordítva, vagy egyik se. Szkeptikusak vagyunk abban is, hogy bármi képes lenne jobb belátásra bírni a szocialista pártot, hogy létezik olyan, hogy valaki odaáll eléjük, és hosszan üvölti az arcukba, tán még meg is rázza őket, hogy NE LEGYETEK ILYEN HÜLYÉK, mert nektek is rossz lesz, és akkor ők varázsütésre megértik, és kihülyülnek. Nem, nem fogják megérteni, önfeledten, bárgyú-kedvesen fognak az előttük hadonászóra mosolyogni. Igazából dühösnek sem érdemes rájuk lenni, mert nem direkt, gonoszságból nem értik. Mondjuk azt, hogy beszorultak a saját maguk világába. (És most nagyvonalúan diszkontáljuk a tudatos árulás motívumot.)
Halló, uram, maga tud úszni?
Nem.
És ha adok harminc forintot?
Mindez csak azért érdekes mégis, mert az MSZP gyors lehanyatlása (aminek sorsdöntő momentuma Botka lemondása, illetve szisztematikus kicsinálása volt) az egész ellenzéki térfél beomlását hozta el. Ami tulajdonképpen csak annak az evidenciának a reverze, hogy a legnagyobb demokratikus ellenzéki párt, az MSZP szellemi és testi jó egészsége nélkül nincs kormányváltás 2018-ban. Az az okoskodás, miszerint a szoc. párttól menekülő szavazókat majd felfogja a többi, az LMP, a DK, a Momentum vagy akár a Jobbik hálója, egyelőre, hát, nem akar bejönni. Sőt, a szocialisták bukásának társadalom-lélektani hatása – a reménytelenség kisugárzása – csak rontott mindegyikük helyzetén. Bármennyire másra számítottak is, az MSZP leginkább magával rántotta a többi baloldali pártot.
Minekutána most ott tartunk, hogy a Jobbik kivételével mindegyik ellenzéki pártot a parlamenti küszöb környékére mérik – a statisztikai hibahatáron belül. Nem csak a „kicsiket”, de a DK-t, az LMP-t és az MSZP-t is. Azaz bekövetkezhet (sőt, hacsak valami varázsütésszerű megvilágosodás be nem következik, hacsak valami medzsiket be nem tölt valaki a rendszerbe, ez fog bekövetkezni), hogy Orbán elviszi az összes egyéni választókörzetet (megengedjük: mínusz Angyalföld), sőt az is, hogy a Jobbikon kívül nem lesz ellenzéki párt a következő Országgyűlésben.
A Fidesz-négyötöd politikai következményeibe pedig belegondolni is borzongató. Orbán a formálisan megkérdőjelezhetetlen megafelhatalmazását és a parlamenti ellenzék as such megszűnését a magyar társadalom és politika maradék autonóm intézményeinek és instanciáinak, az ellenállás lehetséges fészkeinek a felszámolására fogja fordítani. És a lista még az elmúlt nyolc év pusztítása után is hosszú lesz: az egyetemektől és mindenféle renitens kulturális intézményektől kezdve (amelyek munkavállalói jegyzékeiből saját kezűleg fogja kihúzni a nemkívánatos személyeket) a bíróságokon át az ellenzéki sajtó általa finanszírozott részéig: agyő Népszava és a többiek, agyő ATV, agyő Köves Slomó, agyő Puch László! (Az RTL Klubért sem áll módunkban kezeskedni.) A mai ellenzék politikusai, immár befolyás, társadalmi szerep, funkció, állás, hovatovább megélhetés nélkül, a margón csellengve továbbra is egymást fogják szidalmazni a bukásért, jó pár közülük pedig, más választása nem lévén, betagozódik. Az pedig, hogy a már most is szédítő tempóban zajló tolvajlás egy újabb, szferikus dimenzióba emelkedik majd, már senkinek se fog feltűnni. Ez legfeljebb mint gazdaság- és menedzsmentfilozófiai feladvány foglalkoztat majd pár tojásfejűt: vajon lehetséges-e egy-egy nemzetgazdasági ágazatot, részpiacot – az energetikát, a bankszektort, a dűznigyártást, az ingatlanpiacot, a cipőfelsőrész-készítést – teljes egészében egyetlen személy magántulajdonában konszolidálni? Van-e, elképzelhető-e ekkora vállalat? Lehet-e mindet? Lehet-e „Mészáros Lőrinc” (kacsint, nevet – a szerk.) tízmillió magyar főbérlője?
És persze, adódik majd némi természetes – mindazonáltal kártékony, ártalmas! – társadalmi feszültség abból a tényből, hogy a NER 2.0 az összes választásra jogosult állampolgár durván negyedének, de inkább az ötödének a szavazataiból keletkezik, s legfeljebb őket fogja szolgálni, míg szavazók milliói maradnak politikai képviselet nélkül – de az ilyen rezsimeknek az efféle feszültségek kezelésére pompás protokollok állnak a rendelkezésükre. (Végső soron a bolsevikok sokkal, de sokkal kevesebben voltak.) Az lesz, a költővel szólva, a mi kis stabilizációnk.
