A szerk.

Itt járt Page

A szerk.

T. olvasóink előtt bizonyára nem titok, hogy az Egyesült Államokban számos és bonyolult konfigurációjú vizsgálat folyik azzal a fő céllal, hogy felderítsék: a Kreml, illetőleg az orosz titkos- és egyéb szolgálatok hogyan avatkoztak be a 2016. novemberi elnökválasztást megelőző kampányba.

Szaglászik az igazság felderítésében a mindeddig kérlelhetetlennek mutatkozó Robert Mueller különleges ügyész, és buzgólkodik a képviselőház és a szenátus hírszerzési bizottsága is. Érdekesség, hogy mindkét törvényhozási testület republikánus és demokrata képviselőket vonultat fel, akik többé-kevésbé harmonikusan és zavaró részrehajlás nélkül igyekeznek felderíteni az orosz befolyás valódi mélységét. A sztori, mint egy legszebb férfikorban lévő, ősz halántékú fideszes önkormányzati képviselő, úgyszólván napról napra hízik és gazdagodik, legutóbb például a Trump-kampány egy nagyon és egy eléggé fontos figurája ellen emelt vádat Mueller; az egykori kampányfőnök, Paul Manafort ellen az egyik vádpont „az Egyesült Államok ellen szőtt összeesküvés”. És ha annak a feltételezése, hogy Trump belebukhat ebbe, eléggé vadnak tűnik is, és ha az „összejátszásra”, azaz arra, hogy a Trump-kampány megtolásáért az oroszok konkrétan kaptak is volna valamit, egyelőre nincs hitelt érdemlő bizonyíték, maguk a vizsgálatok arra elegendőek voltak, hogy Trumpot letérítsék a kampányában megelőlegezett oroszbarát, Putyin-komázó kurzusról. Sőt. Minthogy az elnök perbe fogása (hazaárulásért!) mégiscsak lehetséges, bár csekély valószínűségű végkifejlet, a Trump-kormányzat épp a Moszkvával szembeni keménykedés révén próbálja magáról lerázni a vádakat.

Mindez csak arról jutott eszünkbe, hogy a kongresszusi hírszerzési bizottság egyik meghallgatásán pár napja érdekes magyar szál bukkant fel. Egy bizonyos Carter Page nevű illetőt, a Trump-kampány egyik, a külkapcsolatok építésén munkálkodó aktivistáját a kétpárti bizottság hét órán át faggatta arról, hogy vajon próbált-e, és ha igen, hogyan, kinek a tudtával és felhatalmazásával valamiféle kapcsolatot teremteni orosz isten-tudja-kikkel. Fontos személyekkel. (Próbált: a bizottság abszolút képben volt Page mozgásáról, kapcsolatairól, sőt az e-mailjeiről is. Valószínűleg nem véletlenül hívják épp hírszerzésinek.) Page ma leg­inkább a reménytelen lúzer benyomását kelti – ám az tény, hogy 2016. augusztus végén pár napot Magyarországon töltött, mégpedig az akkori washingtoni magyar nagykövet, Szemerkényi Réka meghívására. Ebben még semmi különös nem lenne, de még abban sem, hogy a vallomása szerint más magyar külügyi hivatalnokokkal is találkozott: végül is, miért ne próbálta volna a magyar kormány rokonszenvessé tenni magát egy ilyen széles látókörű, perspektivikus fiatalember előtt?

Az viszont már felette furcsa, hogy Page – erőteljes kérdezői inzisztálásra – nem tagadta egyértelműen, hogy valaki orosszal is összefuthatott egy kávézás, netán egy fogadás alkalmából rövid budapesti látogatása során. Sőt, a maga módján inkább elismerte. És bár ennél többet nem szedett ki belőle a bizottság, ez sem kevés. A Trump-kampány felívelő és Moszkva felé tendáló szakaszában a magyar kormány képviselőjének meghívására meseszép s érdekes nemzetközi személyektől hemzsegő fővárosunkba érkezik az akkor még nagy jövőben reménykedő politikai macher, és itt, mit ad isten, egy orosz illetővel, netán illetőkkel fut össze. Lehet, hogy beszélgetett is vele, és lehet, hogy az orosz–amerikai kapcsolatokról is.

Meglehet, ez akkor jó ötletnek tűnt. Azóta a Trump-kormányzat nemhogy meghosszabbította az orosz szankciókat, de újabbakat vezetett be, és Szemerkényi Réka sem nagykövet egy ideje. Trump csak a kelet-európai állami vezetők közül találkozott a lengyel és a horvát kormányfővel, a román és az ukrán elnökkel is. Page meghallgatásán a bizottság (igaz, demokrata) elnöke ama véleményének adott hangot, hogy „a magyar kormánynak nagyon oroszbarát elnöke és politikája van” – és ez, ha ez a jó ötlet bejön, akár hangozhatott volna dicséretnek is. De nem annak hangzott.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.