Jelen felszólamlásunknak azonban nem Simonka a főhőse, hanem a főnöke, aki ismét bizonyságát adta, hogy igen szereti, hogy is mondjuk szépen, az olyan beosztottakat, akik kissé megégették magukat. Vagy legalábbis az ellenséges sajtó feszt azt állítja róluk, hogy megégették magukat. Minél többet támadják, annál biztosabb a pozíciója – mondta például Orbán Viktor Rogán Antalról, amikor sorban buktak ki az egykori belvárosi polgármester terrénumában történt ingatlanügyletek (a mélyen a piaci ár alatt a közeli személyek kezébe került ingatlanok sorsáról néhány oldallal odébb olvashatnak remek cikket). Vagy a közelmúlt lélekemelő pillanatai közé tartozott, amikor a miniszterelnök lényegében cigányellenességgel vádolta meg mindazokat (így roma politikusokat is), akik fölemlegették az Országos Roma Önkormányzat volt vezetőjének, Farkas Flóriánnak a gyanús ügyeit, és emiatt a Fidesz-szövetséges Lungo Drom elnökének és jelenlegi kormánybiztosnak a felelősségre vonását vetették föl. Mi több, október végén a Lungo Drom nagygyűlésén annak a miniszternek kellett – nyilván nem önszántából – mennybe menesztenie Farkast, akinek a tárcája a roma felzárkóztatási programra folyósított állami pénzek körül olyan fokú szabálytalanságokat állapított meg, hogy inkább elállt az ORÖ-vel kötött szerződéstől, sőt a pénzt is visszakérte. (Persze, Balog Zoltánt sajnálja az ördög; Farkas szédelgő feldicsérése semmi ahhoz képest, amit a roma gyerekek integrációja ellen tett.)
Ezek a kormányfői gesztusok részben a választóknak és a NER-en kívüli világnak, azaz a magyarul beszélő, de nem magyarnak tekintett magyar állampolgárságú személyeknek szólnak: ugassatok csak, itt úgyis az lesz megválasztva (az lesz miniszter, kormánybiztos stb.), akire rámutatok, és nem az, aki arra alkalmas. Régi hatalomtechnikai trükk ez, és Orbán kedvvel műveli a kezdetektől, mondhatni, ujjgyakorlat ez neki. Szereti a pöttyös múltú embereket, na. És minél inkább koncentrálta a hatalmát – előbb a pártjában, majd miniszterelnökként a kormányzati struktúrában –, annál inkább ezeket szerette maga körül (alatt) tudni.
Van ennek a hatalomtechnikai eljárásnak egy másik része is, ami szintén nem újdonság, a kommunista központi bizottságok – és általában is a vezérkultuszra gyúró szerveződések – története bőven szolgáltat példát erre is. A potenciális vetélytársak (jellemzően az alapító atyák, a régi harcostársak) módszeres kiszorítása. A nagy választási kudarcok után (1994-ben, 2002-ben, 2006-ban), amikor, ha nagyon halkan és titokban is, de fölmerült a Fidesz egyes köreiben, hogy hát végső soron nem hitbizomány a pártvezérség, meg hogy elvégre demokratikus párt lennénk (mekkorát tévedtek!); szóval, amikor némileg bizonytalanná vált a további főnökösködés, Orbán rendre méretre vágta a szerinte lehetséges kihívóit. Nem úszta meg sem Áder, sem Pokorni, sem Rogán, és utóbb Navracsics sem (igaz, ő már a NER-ben felelt azért, mert a neve valahol egyáltalán fölmerülhetett utódként).
Megjegyeznénk, hogy Orbán sokszor és sokak által megénekelt „politikai” tehetsége mindig is ebben, és nem az eredeti értelemben vett kormányzás magas szintű művelésében merült ki. És hogy miben áll a sikere? (Mert annak éli meg, egy percig ne legyenek efelől kétségeink.) Míg egykor Pokornival, Áderrel, Navracsiccsal viaskodott, ma már Simonkával, Farkas Flóriánnal és a saját maga szánalmas karikatúrájává romlott Rogánnal sakkozik. Ennyire futja.
