A tippünk az, hogy a Merkel–Orbán-találkozó kissé kényszeredett nyalomaszádba torkollik: hazánk nem fogja vétózni az Oroszország elleni további szankciókat sem, s távlatilag elkötelezi magát a közös uniós energiapolitika mellett. Ennek fejében sem az unió, sem Németország nem kukacoskodik mindenféle csip-csup ügyek, demokratikus deficitek, egyebek miatt. Nevezzük ezt (onnan nézve) Realpolitiknak. És ez, tegyük a szívünket a kezünkre, nem a legrosszabb kimenet, a legrosszabb az lenne, ha az uniónak vagy Németországnak már nem is lenne érdekes, hogy hazánkat bekapja-e szőröstül-bőröstül Moszkva.
A gond nem is ezzel van, hanem fővárosunk következő magas rangú vendégével. Lehetséges-e, hogy amikor az orosz elnök ideér, már nem is fogjuk támogatni az Oroszország elleni további szankciókat? Azért, hogy Putyin elnök kicsit jobban érezze magát, és az Orbán-kormány megmaradjon az ő határtalan szeretetében, szíve legközepén? És az se baj, hogy így Merkel asszony átvágásra kerül a palánkon? Ezt nehéz lenne elképzelni. Ahogy azt is, hogy Putyin szó nélkül beletörődne abba, hogy Magyarország feltakar a szankciók, meg az orosz gázmonopólium megtörésére, vagy legalábbis megrendszabályozására irányuló uniós politikák mögé. Lehetséges lenne, hogy pusztán a paksi szerződés kielégítené? Az unió eddig nem bántotta a magyar kormányt Paks bővítése miatt, pedig számos indokkal megtehetné – de lehet, úgy vannak vele, még bőven ráérnek itt frontot nyitni, épp elég, ha pár év múlva zúzzák meg a beruházást, az addig elköltött pénz nem nekik, hanem ennek az országnak fog fájni. Bármennyire is élő a paksi szerződés most, ki tudja, mi marad belőle két, három, négy év múlva? Nem beszélve arról, hogy épp a minap minősítették le az orosz államkötvényeket, márpedig a paksi erőműépítés orosz hitelből menne, melynek folyósításához az oroszoknak maguknak is hitelt kéne felvenniük. Az orosz számításokban, tartunk tőle, Paks csak az egyik, s ráadásul bizonytalan végkimenetelű tétel lesz.
De akkor mit akar Putyin? Netán valamiféle ellenajánlattal érkezik? Volt már ilyen, nem is olyan rég, amikor 2013 novemberében az akkor még Viktor Janukovics vezette ukrán kormány kihátrált az uniós társulási szerződésből, Moszkva olcsóbb gázzal és 15 milliárd dollárnyi, kölcsönnek nevezett vigaszpénzzel kínálta meg. De 15 milliárd dollár nem lett volna sok pénz még Ukrajnának sem, ha meg azzal hasonlítjuk össze, amit Magyarország az uniótól markol, ez az összeg elenyésző. És ha az oroszoknak másfél éve volt is pár milliárd dollárjuk arra, hogy a geopolitikai Sonderangeboton bevásároljanak, most már nincs. Magyarországi orosz befektetések ugyancsak nem léteznek – pénz tehát nincs, nem lesz.
Ennek így semmi értelme.
Az energetikai kavarás már távlatosabbnak tűnhet: az olcsó, illetve különféle szívességekért cserébe olcsón adott gáz Orbán számára csábító lehet, elvégre ha rezsicsökkentéssel még egy választást nem is nyer meg, a rezsiemelkedéssel a következőt még elveszítheti. Alekszej Miller, a Gazprom elnöke ráadásul a minap kilátásba helyezte, hogy cége beszünteti az ukrajnai tranzitot, ám Szerbiát, Ausztriát és Magyarországot a Déli Áramlat bebukása után is külön fogja gázzal ellátni. További érdekesség, hogy Putyin december elsején épp Ankarában jelentette be a Déli Áramlat végét, és egy lendülettel – a török kormány legnagyobb meglepetésére – Törökországot jelölte meg mint az orosz gázexport fő kedvezményezettjét. (Ők meg majd viszonteladják az uniónak.) De ez egy rakás baromság: a fent említett három ország közül egy sem határos Oroszországgal, a Déli Áramlat bukása után külön nekünk építendő ál-Déli Áramlatnak néhány száz kilométeren át, míg az orosztól el nem éri a szerb vagy a magyar határt, az égben kéne vezetnie. Ugyanilyen képtelenség a törököknek tett orosz javaslat is.
Elképzelni nem tudjuk, hogy mit ajánlhat Orbánnak az orosz elnök, amiért érdemes lenne smúzolni vele. Azt viszont jól látjuk, hogy Moszkva továbbra is tántoríthatatlan a geopolitikai bajkeverésben – az unió és a Balkán destabilizálásában –, és a nagyorosz nacionalista expanzióban. A dél-ukrajnai Mariupol elleni, pár napja újrakezdett hadműveletek stratégiai célja az orosz megszállás alatt álló kelet-ukrajnai területek és a Krím közötti szárazföldi összeköttetés megteremtése; a mariupoli piac több tucat civil áldozatot követelő ágyúzása pedig épp olyan háborús bűn, mint a szarajevói piac, a Markale aknavetőzése volt 1994-ben és 1995 augusztusában. Az Ukrajna utáni potenciális áldozatok sorában Moldávia és/vagy a balti államok következnek – ezek a félelmek csak innen, a biztonságosnak hitt távolból tűnnek hisztériának vagy pánikkeltésnek.
Ezt az államot szeretné – Németország mellett – Magyarország stratégiai partnerének tudni a magyar külügyminiszter. Azt az államot, amelytől semmire nem számíthatunk, és amelytől a józan belátás és a nemzeti érdek a lehető legóvatosabb távolságtartást igényelné.
Csak a legsötétebb, személyes, a kormányfő személyes politikai fennmaradásával és gyarapodásával összefüggő okokat tudjuk elképzelni, hogy miért vitte bele Orbán Magyarországot ebbe a barátságba. Azt meg sehogy, hogy hogyan fog belőle kikeveredni. Akar-e egyáltalán?
